A játszótérhez mindannyiunknak van kapcsolódása, rengeteg emlék és érzés társulhat hozzá. A gyerekek kánaánja ez, mondanánk, de ugyanennyire fontos, hogy a felnőttek is jól érezzék itt magukat.  

Milyen szempontok szerint tudjuk tudatosabban megfigyelni a minket körülvevő tereket? Mit jelent az, hogy a játszótér a társadalmi befogadás gyakorlóterepe is lehet?

Dúll Andrea környezetpszichológussal beszélgettünk minderről, aki az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának dékánhelyettese, valamint az Ember-Környezet Tranzakció Intézet megalapítója és intézetigazgatója.

Jól értem, hogy a környezetpszichológiának köszönhetően a modern ember számára lehetőség teremtődik, hogy kezébe vegye az életét, és tudatosabban éljen?

Valóban, olyannyira, hogy a 21.század változásainak hatására és a covid járvány következményeként a hétköznapi ember is figyeli, hogy mi van a környezetében, és ez a tudás már nem marad a tudósoknál, politikusoknál. A covid alatt az egymás közötti távolság szabályozása, illetve hogy mikor, hova megyünk, tudatosabb környezeti megfigyelést eredményezett. A környezetvédelem mellett az ember és környezet tranzakciójának vizsgálata is a környezetpszichológia középpontjában van: ez egy olyan figyelmi fókusz, ami egyrészt önmagunkra irányul, másrészt – ezzel együtt – a ránk mindenkor ható környezeti szempontok tudatos megfigyelésére.  

A játszóterek tervezésekor milyen szakembereket lenne érdemes bevonni a munkafolyamatba, hogy tudatosabb közteret alkothassunk?

Európa számos országában humánszakértelmet is használnak a tervezésben, ez akár pszichológus bevonását is jelentheti. Itthon is előfordul, hogy tanulnak a tervező hallgatók egy aktuális projekt megtervezésekor pszichológiai szaktudást is, de ez azért még nem általános gyakorlat nálunk.

A biztonságtechnikai kérdésekre nyilván van szabályozás, de lehetne árnyalni azokat a kérdéseket, hogy hogyan lehet a játszótéren úgy alakítani a játékokat, hogy az a gyermek fejlődését optimálisan serkentse, ráadásul egy tipikusan fejlődő gyerek gyakran más eszközöket választ, míg egy eltérően fejlődő gyerek esetleg nehezebben érzékeli, mi lehet már veszélyes számára, vagy épp hol tudna ő egy jót játszani. Ebben a pszichológia és a környezetpszichológia egyaránt tud javaslatokat kínálni.

Az integrált játszóterek helyzetét sem látom kiegyensúlyozottnak, nem az a megoldás, hogy legyen külön, elszigetelten a látássérült, mozgássérült vagy éppen neurodiverz gyerekeknek játszótere, hanem az volna az igazi, ha minden játszótér integráló lenne. Ehhez megfelelő gyógypedagógiai és pszichológiai, akár antropológiai szaktudás összefogására lenne szükség, ami minőségi változást tenne lehetővé.

Ha így fognánk fel, hogy mi is a játszótér, akkor megvalósulhatna az a gondolat, hogy a játszótér a társadalmi befogadás gyakorlóterepe is egyben.

Akkor ez a gondolat már azt is feltételezi, hogy utánkövetésre is szükség van.

Az volna hosszú távon a leghatékonyabb, ha például egy mozgáskorlátozottak számára tervezett játékot előbb kipróbálhatnának az érintettek, és utána a tapasztalatok birtokában további fejlesztések válnának lehetővé. Hiszen az sem mindegy, hogy ugyanazzal a játékkal hogyan játszik valaki egyedül, de miként válik be a közös játékban. Millió szempont van, ez igenis odafigyelést igényel.

Az alaposabb gyakorlat egyfajta gondolkodásmód is a környezetről. A terek nem maradnak állandóak, ahogyan az emberek is sokfélék, a használatban a kopáson kívül egy csomó változás is van, ami gondoskodást is feltételez. Egy spontán alakuló térnél ezt nehezebb követni, de egy játszótérnél, ahol kifejezett célja van annak az adott helynek, ott akár részleteiben, de kivitelezhető lenne.

Ráadásul felmerül a kérdés, hogy mit gondolunk arról, hány évszakos egy játszótér, és milyen változtatásokra van szükség például a kánikulában, amire az idei nyár nagyon nyomasztó válaszokat adott.

Rövid időn belül nagyon másként fogunk élni, és másként is kell, hogy éljünk. Ha ilyen melegek lesznek a nyarak, akkor valószínűleg nem nyáron fogunk játszótérre menni. Addig amíg ez nem következik be, apróbb változtatásokkal sokat tudnánk elérni, például egy napvitorla megszervezésében annak az adott közösségnek is lehetne feladata, aki a közvetlen felhasználó. Ezt is jelenthetné a tudatos környezethasználat.

A tértervezésnél központi hívószó lett a flexibilitás, ami nem egy üres szlogen. Egy játszótér esetén ez egyebek mellett azt jelenti, hogy legyen fedett tér, legyen olyan, ahol átjár a levegő, lehessen inni, vizezni, egyáltalán a játéktér rugalmassága fontos szempont kellene, hogy legyen – akár több funkcióra is használhatók lehetnének ezek a terek.

A játszóterek lehatároltak, elsősorban a biztonság szempontjait szem előtt tartva. Szerinted ez befolyásolhatja azt, hogy máshol, ahol nincs erre dedikált tér, játszani lehessen?

Az, hogy a játszóteret körülveszi egy határ, az pszichológiailag indokolt, illetve a lehatárolással kijelölt a játék helye, és ezzel biztosítva van az erre szánt tér. Azt viszont definiálni kell, hogy a város szövetében a játékosság mit jelent. Ha ez alatt például azt értjük, hogy a térben legyenek olyan elemek, melyek a percepciónkra jó hatással vannak, vagy akár kijelölik az útvonalat, akkor az színesíti, tereli a térrel kapcsolatos figyelmünket. Lehetne az is, hogy egy buszmegállóban, amíg várakozni kell, hasznos lehet egy játékeszköz vagy valami felület, amivel a várakozás nem válik unalmassá. Ezek megtervezésekor minden felhasználóra gondolni kell, vagyis arra is figyelni kell, hogy ez kit zavarhat, de az a gondolat, hogy legyenek olyan terek, amelyekben a felnőttek is jól érzik magukat, és a gyerekeikkel játszani tudnak, ez biztosan nagyon lényeges.

Mi mindent jelenthet szerinted a játszótér? Ez egy olyan hely, amire nem túlzás azt mondani, elkísér minket az életünk legkülönfélébb szakaszaiban.

Egyrészt ebben a térben elemi kapcsolódás van a szenzoros ingerekhez, tele van olyan játékokkal, amelyek arra hívnak, hogy másszunk, kússzunk, legyünk koszosak. Ezek a hatások egyébként is érik a gyereket, de itt nagyon nyilvánvalóan jelennek meg, sűrítve, elképesztő szenzoros és motoros élmény tenger egy játszótér.

Aztán ott van a kapcsolatok szintje, pihenés közben kiválóan meg lehet nézni másokat, sűrű tér, ahol rengeteg történés van. Ebből lehet tapasztalatokat gyűjteni, társas térhasználati formákat megfigyelni, tanulni – mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek.

Az egyik legmagasabb szintje a játszótérhasználatnak a társas és környezeti kompetencia szintje, vagyis egyrészt az, hogy egy gyerek képes arra, hogy a játékszerekből bármilyen (fantázia)játékot teremtsen, vagy akár egy ingerszegény térben is összetett játékokat játsszon. Másrészt ugyanennyire fontos, hogy életkori kompetenciái szerint megtanulja a társas játék szabályait is, például az osztozkodást, hogy ki kell várnunk a sorunkat. Egy nagyobb gyerek belekerülhet a segítő szerepbe, ami -az előnyök mellett – akár terhes is lehet számára, éppen ezért jó, ha a kisebbek és a nagyobbak terei valamennyire szeparáltak vagy legalábbis lehetséges térkontroll ezeken.

Szülői szinten is sokféle szociális tanulásnak, felnőtt térhasználatnak lehetünk részesei, akár azzal, hogy ki szól(hat) rá kire, ki hogyan segíti vagy éppen figyelemmel kíséri két gyerek összekapcsolódását. Tudjuk-e hagyni a gyerekeket játszani, de közben rajtuk tartani a figyelmünket, és amikor kell, becsatlakozni. Elképesztően sokféle helyzet adódhat a játszótéren, igazi társadalmi üst, ahol forronganak a dolgok, ahol rengeteg tudatos és nem tudatosuló tanulásra van lehetőség.

Az, hogy milyenek voltak a gyerekkori tereink, annak identitásképző szerepe is van, és ezek a társas-társadalmi emlékezet részeivé is válnak.

Szerinted egy szülő hogyan tud törekedni arra, hogy a gyerekét tudatos térhasználóként is nevelje?

Hadd mondjak egy olyan példát, ami abban segít, hogy megértsük, mennyire stresszcsökkentő tud lenni, ha értjük, hogy adott szituációban hogyan hat ránk a környezetünk. A villamoson nap mint nap átéljük, hogy mindenki az ajtóban áll, és jól meg is tudunk haragudni egymásra emiatt. Nem árt, ha tudjuk, hogy ez egy evolúciós szokásunk, szeretünk a menekülési útvonalhoz a lehető legközelebb lenni, azaz ez a késztetés mindannyiunkra jellemző. Ennek tudatosításával sokkal nyugodtabban tudunk erre az adott helyzetre reagálni, és a gyerekeinknek ezt elmagyarázni.

Érdemes egy kisgyerekkel olyanokat is játszani, ahol a figyelmét a környezet felé irányítjuk, akár azzal, hogy különböző magasságokból mi mindent lehet megfigyelni. Mennyire más onnan nézni, ahol ő van, leguggolni hozzá, és onnan szemügyre venni a világot együtt, aztán felvenni a nyakunkba, és megmutatni, onnan miket lát. Sok játék szól a személyközi figyelem megteremtéséről, ezek nagyon jók, és ki lehetne egészíteni azzal a tudással, hogy a minket körülvevő teret is figyelgessük. Szabó Lőrinc verse, a Lóci óriás lesz is erről szól.

Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
/Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz, részlet/

Bölcsődei, óvodai nevelés része is lehet a környezeti nevelés és megfigyelés, sok helyen már tudatosan törekszenek is rá. Az a környezet, amit a gyerek jobban megismer, az beépül az identitásába. Ha pedig magáénak érzi, kevésbé rombolja, kevesebbet fog szemetelni, magához tartozónak fogja érzékelni.

Neked vannak kedvenc tereid?

Ha játszótér, nagy kedvencem a debreceni Sziget-kék játszótér, ami sokféle életkort kiszolgál, Szabó Magdára – aki debreceni volt – is van utalás, így róla is lehet tanulni, nagyon tetszett, és én is jól éreztem ott magamat. Az otthonom is a kedvencem, nem azért, mert annyira exkluzív, különleges tér, olyan, amilyen, de oda vissza tudok vonulni. Aztán az is fontos, hogy azokkal vagyok, akikkel szeretek, és hogy együtt jól tudjuk szabályozni a kapcsolatot és annak tereit. A munkahelyemen a tetőteraszt különösen szeretem, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán dolgozom, és a teraszról nagyon jó a kilátás és az egész nagyon jó hely.

Összességében azt tudom mondani, hogy számomra minden hely érdekes, bárhol megyek, nézem, hogy az emberek mit csinálnak, és mindenütt találok valami érdekeset, én ilyen figyelős vagyok.

Udvarnoky Zsófi

A borítókép Robert Doisneau (1978) munkája.