Interjút készítettem egy volt kollégámmal, Matesz Monika gyógypedagógussal, aki alakulásától kezdve igen nagy szerepet vállalt a Budapesti Korai Fejlesztő Központ szellemiségének és szakmaiságának formálásában. Mona egy eltérően fejlődő felnőttekből álló kórust vezet, és ezúttal erről beszélgettünk.

Egy különleges kórust vezetsz, a Tabáni Bandát. Mi a történetetek?

Ez a mostani kórus 2019-ben alakult, de már huszonöt évvel ezelőtt is létezett, egy másfajta felállásban.  Még tizennyolc éves koromban egy nyári tábor kapcsán ismertem meg a Hit és Fény nemzetközi közösséget, ekkor találkoztam és kerültem kapcsolatba először sérült emberekkel. Aztán elkezdtem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolát, és a magyarországi Hit és Fény közösségből megkérdeztek engem és egy zenészt, hogy alapítanánk-e egy kórust sérült emberekkel. Rögtön igent mondtam, és aztán ez a formáció hat-hét évig ki is tartott. Később a gyerekeim születése és a családom körüli teendők kerültek a fókuszba.

2013-ban megismertem a Csíkszerda kórust, aminek azóta is tagja vagyok. Zeneileg, tudásban és kapcsolatok terén is olyan sokat adott, hogy egyre erőteljesebben éreztem, hogy ezt a tudást szeretném tovább adni, és pontosan tudtam, hogy kiknek. Azaz megalapítottam ezt a mostani kórust, melynek van olyan tagja, akivel még a húszas éveinkből ismerjük egymást, mások pedig azóta csatlakoztak hozzánk. Ez a kórus baráti közösségként működik, vannak tagjaink, akik több segítségre szorulnak, látássérült, értelmileg akadályozott, autizmusban érintett emberek, és vannak segítők is, illetve több szülő is részt vesz. Ami a közös pont, az az éneklés és a zene szeretete.

Aztán jött a koronavírus járvány, és úgy tudom, próbáltatok tovább.

Igen, nem függesztettem fel a találkozásainkat, csak átszerveztük az online térbe, ami azért nem volt egyszerű. Sok kórustag él otthonban vagy idősebb családtagokkal, így pláne fontos volt a biztonság, ugyanakkor a technikai lépések kivitelezése bőven feladta a leckét. Több pozitívuma volt ennek az időszaknak, olyanok is aktívan részt vettek, akik távolabb élnek, és egyébként nem tudnak a kórusba járni, illetve sok spontán módon alakult találkozás, ami a virtuális térben egy csomó örömet okozott. Ekkoriban történt az is, hogy Gryllus Dániel megzenésítette a Hit és Fény közösség imáját is, amit egy felkérésre meg is tanultunk.

A nevünk is az online próbatérben született meg, amikor egy karácsonyi koncertre készülődtünk. Eredetileg, a covid előtti időkben a Tabáni Plébánián találkoztunk, így ez adott volt, a banda szót két fiú kezdte el mondogatni egy próba alkalmával, ami annyira megtetszett mindenkinek, hogy egy emberként kezdték dobolni, ta-bááá-ni ban-da, ta-báá-ni ban-da, és ez maradt a nevünk.

A banda lehetne egy család is, hiszen több ez, mint egy kórus.

Fontos, hogy van egy jól körvonalazott közös célunk, hogy énekeljünk, dalokat tanuljunk. Emellett pedig szerves része a beszélgetés és a közös étkezések is, a barátságok, az, hogy ki lehet mozdulni a lakóotthonokból és intézetekből, kapcsolódni másokhoz. Kéthetente egyszer találkozunk, és az odautazások-visszautazások is részét képezik a folyamatnak. Nagyon jó érzés, hogy a kórust körülveszi egy támogató közösség, akik segítenek eljutni ezekre az alkalmakra, akik a szervezési háttérmunkát vállalják. Én is rendszeresen hozok-viszek két kórustagot a próbákra. Sőt, pár napja az egyikükkel együtt készítettünk sárgabaracklekvárt.

Hogyan zajlanak a próbák, honnan merítesz?

A Csíkszerda kórusból hozom a legtöbb inspirációt, és feltett szándékom, hogy a Tabáni Bandával is a lehető legtöbb módon tanuljuk meg a hangunkat tudatosan használni, ismerjük meg a lehetőségeit, és vegyük észre, hogy mások is vannak körülöttünk. Azaz a kóruséneklés ereje és egyben legnagyobb kihívása is feladatunk, hogy ne csak magunkra figyeljünk közben. 

Sok zenei improvizációs játékot próbálunk ki: például ismert dallamot nem szokványos módon elénekelni vagy szétszedni elemekre, a hangunkkal kísérletezni. Aztán a hangot és a mozgást is össze kell kapcsolnunk, hiszen több látássérült kórustag is van, akik számára a klasszikus jelzések nem érzékelhetők. Kettesével, párban is éneklünk, a teremben felállva és sétálva, egyszerű ütőhangszerekkel kísérve, illetve úgyis, hogy arra kell figyelni, kinek hasonló hangzású a hangja.

Ebben a kórusban arra is van lehetőségünk, hogy megismerjük a saját fejlődésünket, s általa saját magunkat is.

Hogyan hat vissza a gyógypedagógusi munkádra az, hogy ennek a kórusnak a vezetője vagy?

Nagyon jól kiegészíti egymást ez a két érdeklődési terület.  Korai fejlesztő gyógypedagógusként különösen érzem azt a felelősséget és nyomást, amit a fejlesztési célokra való koncentrálás jelent. Itt a kórusban pedig észre tudom venni, amikor valaki átlépi a saját korlátait.

A kórusban azt tapasztalom meg, hogy az élet természetes része, hogy különböző fejlődésűek vagyunk, és össze tudunk kapcsolódni.

Erre csodálatos példákat tudok mondani, hogy felnőttként is hogyan tudunk megtanulni valamit, amit addig nem tudtunk. Például a legújabb tagunk, aki nemrég csatlakozott hozzánk, megérkezett és első alkalommal elénekelte a Tavaszi szél című népdalt. Az egyik segítő, aki őt gyerekkora óta ismeri, mesélte, hogy látta festeni, olvasta írásait, de soha nem hallotta még énekelni. Mégis, ebben a közegben valahogy feloldódott, és meg tudta mutatni ezt az oldalát is.

Akkor mi a különbség az életkoron túlmenően, a kontextus?

Leginkább a figyelemmel levés, a másként figyelés. Azt gondolom, hogy már kicsiként is ott lehetnek az eltérően fejlődő gyerekekben ezek az izgalmas és másfajta tapasztalások, csak akkor nem tudják megfogalmazni, elmondani. Amit a legjobban meg tudunk tanítani a korai fejlesztésben szülőknek az ez, ez a figyelni tudás, amit minél szélesebb körben kell életben tartaniuk magukban.

Nem lehet csak arra koncentrálni, ami nem megy, vagy ami sérült, hanem az egész személyiséget kell megérteni, hogy a gyerekük hogyan van jól a saját lehetőségeivel.

Elképesztő felhajtó erő az a biztonságos tér, ami egy felnőtt fogyatékos ember számára is megadatik egy ilyen kórusban.

Igen, jó példa erre a kapcsolódási készségeiben támogatást igénylő egyik kórustagunké, aki egy több fős beszélgetésben egyszer megjegyezte – amikor oda egy új beszélgetőtárs érkezett-, hogy esetleg elmondhatnánk neki is, miről is van szó, mert most érkezett, nem tudhatja. A szülők számára is egy lehetőség, hogy a felnőtt gyerekükről valami mást, valami újat tapasztaljanak meg, és nagyon megérintett, amikor az egyikük konkrétan ezt visszajelezte.

Olyan is volt egy alkalommal, hogy valaki egyedül szeretett volna egy dalt elénekelni, amit már nagyon jól ismert, és amit erőteljesen és gyorsan adott elő. Sokat beszélgettünk arról, hogy ezt hogyan lehetne lágyítani, és az előadás után azt mondta, olyan jó volt, hogy időnként tudott arra is figyelni, hogy lágyabban és lassabban énekeljen. Ez óriási dolog, saját magunkra figyelni tudás és reflektálás lehetősége.

Ezek a példák már a májusi koncertről valók, jól tudom?

Bizony, már régóta tervezgettük, ez volt az első igazi, személyes jelenlétű koncertünk. Sok mindenki ereje, szeretete és odaadása kellett hozzá, hogy megvalósuljon. Minden lépése úgy alakult, hogy azt éreztem, csak támogatás van ezen a projekten. A meghívó apropóján ünnepi, művészi értékű fekete-fehér portrék készültek a tagokról. A Csíkszerdából néhányan eljöttek énekelni, így a kórustagok is megtapasztalhatták, milyen az, amikor valami több szólamban megszólal – volt, aki szinte ujjongott örömében. Első felkérésre akadt, aki a dalainkat gitáron, vagy zongorán kísérte. Helyszínként pedig egy csodálatos teret kaptunk ajándékba.

A koncert hatalmas ünnep volt. A kórustagok, a közönség és mindenki, aki részt vett benne, valami egészen különleges élménnyel távozott. Minden csíkszerdás, még a fotósunk is, megköszönte, hogy meghívtuk erre az eseményre, mert annyit adott számukra.

Számomra ezt jelentené az inklúzió, ahogy ez itt megteremtődik.

Ahhoz, hogy a zenéhez kapcsolódni lehessen, nekünk is nagyon nyitottnak kell lennünk, hogy a zenebefogadást többféle szinten értelmezzük. Van olyan kórustag, aki minden próbát mosolyogva, de csendben tölt el. Azt viszont pontosan meg tudja mondani, hogy melyik az a dal, amit szeretne, ha mindenképp elhangozna, ő azonban nem énekel, legalábbis nem hangosan.

A koncerten is így történt, és mivel nehéz számára a helyváltoztatás, ezért én annál az adott dalnál mellé álltam, és így kapcsolódott össze az egész kórussal. Mindenki kapott szóló lehetőséget, persze senkire nem volt rákényszerítve sem, részt lehetett venni párban vagy kisebb társulásban is.  Az egyik énekesünk abban volt határozott, hogy tudta, kivel szeretne együtt énekelni a koncerten, és utána azt mondta, nagyon jó volt együtt énekelni, mert éreztük egymás hangját. A legfontosabbat mondta, hogy az együtt éneklés, a másikra figyelés miatt érdemes ezt az egészet csinálni.

Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus