Van- e jelentősége annak, hogy mit adunk játszani a babának és mikor? Jó-e, ha folyamatosan foglalkozunk, játsszunk a csecsemővel?

Régen és ma

Amikor a szülő és kisbabája túl vannak az  az első, közösen eltöltött heteken, eljön az idő, amikor felmerülnek a következő kérdések:  vajon mikortól adhatok a gyerek kezébe játékot? Hagyjam őt körülnézni, tapogatózni, nyúlkálni, markolászni, vagy játsszak inkább vele? Hogyan játsszak vele, mi legyen a játék célja?

Ezek a kérdések régen nem merültek fel

Régebben a szülők nem foglalkoztak a baba lehetséges játéktevékenységével, együttjátszással, megfelelő játékszerekkel, sőt nagyobb gyerek játékával sem. A kisbabát szoptatás után ringatták, dajkálták valamelyest, majd visszatették őt a bölcsőbe, vagy a kiságyba. Egy átlagos családban legfeljebb egy csörgőt adtak a csecsemő kezébe. Amikor a gyerek már nagyobb lett, a kisfiú kisautót, a lány egy babát kapott.

Manapság másképp van

Ma már a szülők a kezdetektől fontosnak tartják a játékot, keresik a megfelelő játékszereket, melyekből hatalmas kínálat van a bababoltokban. A gondos szülőkből tudós szülők lettek, akik semmit sem akarnak kihagyni a gyermekük optimális fejlődése érdekében. Már nem csak megfelelően gondozzák és táplálják a kicsit, hanem szellemi fejlődéséért és érzelmi szükségleteiért folyamatosan felelősnek érzik magukat. Ha valahol meghallják, vagy meglátják, hogy babájuk attól még okosabb vagy boldogabb lesz, ha ezt, vagy azt veszik neki, már keresik is a boltokban a “csodaszert”.  De szükség van-e valójában erre? Mik a jó játékok egy baba számára?

A saját keze

Jó esetben a csecsemő első játéka a saját keze. Hadonászik vele, anélkül hogy tudna róla, hogy ezek a nyúlványok hozzátartoznak, hogy a keze is ő. Nem minden csecsemő a kezét fedezi fel elsőnek. Olyan családokban, ahol a csecsemő ágya központi helyen van, ahol zajlik körülötte az élet, és mindig van mit követni a szemével, kimaradhat ez az állomás, a játékfejlődés kezdete. A kéznézegetés, a két kéz egymással való fogdosása azoknál a csecsemőknél is kimarad, akiknek a szülők kezdettől fogva a kezükbe nyomják a tárgyakat, akikkel  mindig van egy felnőtt vagy nagyobb gyerek, aki beszél hozzá, kiveszi őt az ágyából, ringatja.

Akkor játszunk, vagy ne játszunk vele?

Jó ez így? Jól gondolják ezt a szülők? A szakemberek – pszichológusok és gyógypedagógusok – véleménye megoszlik azt illetően, hogy a csecsemő folyamatos foglalkoztatása helyes-e vagy sem.

Sok pszichológusnak az a véleménye, hogy a korai “tanítás” elvesz a szülők és gyerekek közötti kapcsolatnak a spontaneitásából és melegségéből, amely körbe kell hogy lengje őket akkor is, amikor közel vannak egymáshoz, de nem egymással vannak elfoglalva. Szerintük a csecsemők önmagukat fejlesztik, amikor megfelelő körülmények között nőnek fel, van játszóhelyük és játékaik, és minden helyzetben biztonságban érzik magukat.

A gyógypedagógusok és a pedagógusok közül néhányan nem értenek ezzel egyet. A pedagógusok szinte minden gyereket egy bizonyos átlaghoz viszonyítanak, majd ez alapján megállapítják, hogy jól fejlődik-e a gyerek, vagy netán egy kicsit el van maradva. Ha egy baba nem felel meg az általuk elképzelt átlagos fejlődési szintnek, ráveszik a szülőket  arra, hogy rendszeresen foglalkozzanak így vagy úgy a gyerekükkel, játsszanak vele. Pedig a gyerekek fejlődési paramétereit rugalmasabban kéne kezelni: a különbözőképpen nevelt gyerekek más-más időpontban hozhatják az említett átlagokat.

Kinek van igaza?

A csecsemő fejlődése során rendszeresen tanul magától új dolgokat,  nem kell vele külön játszani, csak élvezni kell az együttléteket. Hiszen mikor legyen a leginkább ilyen önfeledt kapcsolat a kicsivel, ha nem a csecsemőkorában? Fontos, hogy a szülő, amikor együtt van a babájával, teljes mértékben önmagát tudja adni. Szinte minden szülő beszél csecsemőjéhez, amikor az kézben van, és ez így helyes. A szemléletbeli különbségek a különböző szakemberek között inkább arról szólnak, hogy a szülők amellett, hogy játékosan és szeretetteljesen gondozzák a kicsit, és biztonságot nyújtanak neki, foglalkozzanak-e vele szinte állandóan, vagy hagyják néha magára?

Néha magára kell hagyni a babát

Nem jó, ha egy csecsemő minden perce be van osztva és soha nem hagyják egyedül. Időt kell adni a babának, hogy magában, nyugodt körülmények között ráébredhessen arra, hogy kicsoda is ő, hova is született. Az egyik baba kezdettől szemlélődő és az is marad, idővel megfontoltan, célirányosan nyúlni fog a tárgyakért, miközben egy másik csemetét azonnal izgalomba hoznak a közelébe kerülő tárgyak. Az egyik gyerek hosszan tanulmányozza a feje mellé tett apró tárgyat, mielőtt érte nyúlna, a másik picinek a keze azonnal a tárgy irányába lendül, mihelyst meglátja. A tárgyakkal történő találkozás a harmadik és az ötödik hónap közé tehető. Fontos, hogy a szülő észrevegye gyermeke egyéni tulajdonságait, és érdemben reagáljon rájuk.

Tanácsunk tehát az, hogy ne foglalkozzon állandóan a gyerekkel! Egy állandóan foglalkoztatott baba folyamatos szórakoztatást igényel és nem tud majd koncentrálni a játékszerekre. A szülő inkább akkor játsszon vele, amikor gondozza őt: pelenkáját cseréli, fürdeti, vagy amikor az ölében van, etetése után.

Akkor ne is játszunk vele külön?

Amikor egy csecsemő fejlődésével nincs különösebb gond, amikor – gyorsabban vagy lassabban, de folyamatosan fejlődik, ne elsősorban az együttjátszásra koncentráljunk. A kicsik nagyon szeretik önállóan felfedezni a környezetüket. Mindabból, amit ők maguk kitalálnak, többet tanulnak, mint abból, amit a szülők szeretnének megtanítani nekik.

Már a harmadik hónaptól lehetnek mellette kis tárgyak vagy egy kendő, amibe könnyedén belemarkol. A negyedik hónaptól ugyanez lehetséges, de most már külön játszóhelyen, a földön, ahol könnyen lehet tárgyakat tenni köré. Fontos szempont, hogy a tárgyak könnyen megfoghatók legyenek, és hogy többféle anyagból készüljenek. Lehetnek fából, fémből, műanyagból és rongyból. Az ötödik, hatodik hónapban megtanul célirányosan nyúlni és fogni. Azzal, hogy a kicsi megtanulja azt, hogy a tárgyak kézbe vehetők, és hogy mindegyikkel mást lehet csinálni, igazi kutatóvá válik, s kíváncsisága a mozgásfejlődését is elősegíti majd. Gurulni, kúszni és mászni fog majd a játékok után.

Mi felnőttek, a gondozásokon kívül leginkább akkor játsszunk vele, ha utána egy másik programpont is következik. Például ha már nyűgös, de még egy picit várni kell a fürdetésre vagy a vacsorára. Nem lehet ötletszerűen egy babával játszani, pl. úgy, hogy jól “feldobjuk” őt, aztán izgatott állapotában otthagyjuk hirtelen, mert más dolgunk is van. Ilyenkor jogosan sírni fog. A baba nem játékszer!

Összefoglalva

Tartsuk tiszteletben a gyerek ébrenlétét úgy, hogy azt az ő munkaidejének tekintjük. Bízzuk az önálló játékfejlődésében. Ez konkrétan azt jelenti, hogy élete negyedik, ötödik hónapjától tegyük le őt a földre játszani néhány jól fogható játékszer kíséretében, s nyugodtan hagyjuk őt magára, hallótávolságon belül. A csoda magától bekövetkezik majd: játszani fog! Aztán majd új és új kérdések merülnek föl, amelyek arról szólnak, hogy mit tehetünk azért, hogy játéka ilyen intenzív maradjon, mikor adhatunk komolyabb játékokat is neki?

Szerző: Dr. Borbély Sjoukje, gyógypedagógus, pszichológus