Egy éve már, hogy megalakult a mentorszülői programunk, és a jelenleg (illetve korábban) hozzánk járó családok, hasonló élethelyzetben lévő, az úton régebb óta járó szülők segítségét is kérhetik. Két mentorszülőt kérdeztünk a tapasztalataikról, Gaál Enikőt és Sas Olivért.

Mindkettőtöknek van „fordított”, sérült gyereke, és korábban jártatok a Koraiba, a Fa csoportba. A fiúk, Gergő és Jancsi azóta nagyok már, egészen másfajta kihívásokkal kell szembenéznetek. Hogy telnek most a mindennapjaitok?

Gaál Enikő: Mondhatjuk, hogy a csapatból mi neveljük a legsúlyosabban érintett gyerekeket, ezért ezekről a tapasztalatokról tudunk most beszámolni.

Olyan szempontból könnyebb, hogy az idő lefaragta már azt a sokféle kapkodást, mindenhova rohangálást, állandó tenni akarást, ami a sokkhatás után ért minket. Egyfajta nyugalom van abból adódóan, hogy az elfogadásban máshol járunk. Tudomásul vettük a helyzetünket. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek nehézségeink, érzelmi hullámzásaink, de összességében lelkileg jobb már. Fizikailag viszont egyre nehezebb Gergő gondozása. Csak a vetkőztetés, az etetés, egy fürdés, mind egy külön programpont, és komoly fizikai erőnlétet igényel. Amíg régen megfogtam, felemeltem, és ezeket könnyebben megoldottam vele, ma ez komoly erőfeszítést jelent.

Sas Olivér: Pontosan tudom, hogy Enikő miről beszél, nálunk is ugyanez van. Az idő múlásával ezek a nehézségek valamelyest feldolgozódnak, lelkileg könnyebb együtt élni az embernek az életével. Mi havonta egyszer nézünk fel az égre, és kérdezzük, miért velünk történt mindez, de nem minden egyes nap, az elviselhetetlen lenne. Beálltunk erre az életmódra, és megtaláltuk ezen belül a boldogságunkat. A két átlagos gyerekünk hozza az átlagos dolgokat, a nem átlagos pedig a nem átlagos helyzeteket. Egy ennyire súlyosan sérült gyerek kapcsán mi szülőként azon legalább már nem szorongunk, hogy a gyerekünk hogyan fog helyt állni az életben, milyen párkapcsolata lesz és miként tud önállóan élni. Ettől a tehertől mentesek vagyunk. A mi gyerekeink, a mi nagy babáink.

Enikő: Egy ideig az ember a normális pályához igyekszik viszonyítani, és azért küzd, hogy azt elérje. A mi esetünkben ezt el kell engedni, és nem ehhez viszonyítani.

Mi vitt Benneteket odáig, hogy a mentorszülői csoportba jelentkezzetek?

Enikő: Magamtól nem lettem volna ilyen bátor, hanem ez egy személyes megkereséssel indult. Annyira jól esett, hogy Ági (Kapronyi Ágnes, gyógypedagógus – szerk.) gondolt rám. Nagyon jó érzés volt, hogy én is segíthetek valamiben másnak, és ezt más gondolja rólam így.

Az elején ugyanis nagyon nehezen éltem meg, hogy állandóan segítségre szorulok, most már ebben is változtam. Azzal is meg kellett küzdenem, hogy az a szakmai tudás, amit korábban iskolákban sok éven át szereztem meg, az ezalatt a tizenhárom év alatt teljesen megkopott, vagyis a munkaerőpiacon már nem azt jelenti, mint korábban. Viszont az, hogy amit Gergő által megtanultam, megtapasztaltam és felhalmoztam tudást, az valahol mégiscsak hasznos lehet, ez óriási löketet adott.

Olivér: A Korai eredetileg Fruzsit (Élő Fruzsina, Olivér párja – szerk.) kereste meg, aki megkérdezte tőlem, hogy én mit szólnék ehhez. A munkája már teljes egészében egy hasonló mellé állásról szólt akkor, az Egy Sima, Egy Fordított Egyesületben, azaz nem maradt kapacitása még egy hasonló munkába belevágni.

Én ezt magától értetődőnek éreztem, úgy gondoltam, hogy a képzés részébe mindenképpen bekapcsolódom, aztán utána meglátom, mi lesz. Feljöttek az emlékek, hogy milyen tanácsokat kaptunk, milyen volt a mi idáig vezető utunk. Visszaemlékeztem, hogy a csodavárás időszaka után mennyire légüres térben maradtunk, megannyi feszítő kérdéssel együtt. Magunknak kellett felderítenünk lehetséges utakat, erőforrásokat találnunk, s nem lett volna rossz, ha akkor valaki úgy segít ebben, hogy ugyanezen az úton, de előrébb jár.

Úgy éreztem, hogy ha ennyit hozzá tudok tenni segítségként egy másik ember életéhez, akkor nem kérdés, hogy megteszem. Aztán persze rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű, és hogy a segítség adásnak is folyamata van, tanulás ez is.

Miben jelent másfajta segítséget az, amit egy sorstárs szülő tud megadni egy nehezített élethelyzetben?

Enikő: Amiben mi mást tudunk nyújtani, mint a gyógypedagógusok vagy orvosok, azok a hétköznapok tapasztalatainak terepe. Sokszor éreztük, hogy futószalagon vagyunk, pláne orvosi helyzetben, és hogy nincs arra idő, tér, hogy kialakuljon egy olyan biztonságos légkör, amiben olyanról is kérdezni lehessen, ami igazán nehéz vagy éppen zavarba ejtő.

A mentorszülői kapcsolat lazább, nincs időhöz kötve, nem formális úton szerveződik. Például nem kell mindig egy adott időpontra odaérni, és nincs kőbe vésve, hogy meddig tart ez a találkozás. Itt a szülő dönthet arról, hogy mikor akar velünk beszélgetni, mikor van olyan hangulatban. Az is jó, hogy sokféle kapcsolódási lehetőség van, tehát telefonon is vagy online formában is tudunk beszélni. A kérdezés és a válaszadás is sokkal szabadabb, egészen más a hangulata, mint mondjuk egy fejlesztési órának.

Olivér: Egy szakértővel minden elemében nagyon hivatalos a viszony. Testből és lélekből vagyunk, mégis valahogy inkább a testi nehézségekben tudtunk a szakértőktől segítséget kapni. Ami visszatartott minket attól, hogy lelki segítséget kérjünk, az a hitelesség kérdése volt. Lelki segítség alatt azokat a témákat értem, hogy hogyan fog kinézni az életünk, hogyan legyünk jól, miként tudunk boldogulni.

Az én tapasztalatom az, hogy az ember akkor hiszi el azt, amit hall, ha ezt egy olyan ember mondja neki, aki hasonló helyzeteken átment. Látni egy családot, aki jól van, a helyzete ellenére, az egy sokkal hitelesebb támogatás, mint bármilyen más, hivatalos forrás. Mind a kettőre szükség van, nem csereszabatosak, egyik sem kihagyható. A szakértői segítségnyújtást kiegészíti egy érintett szülő támogatása, tapasztalata.

Még nagyon az elején jár a mentorszülői program, mégis, eddig mik a tapasztalataitok?

Olivér: Azok a családok, akikkel eddig találkoztam, egy dolgot akartak tőlem, hogy mondjam, mondjam és mondjam. Egyrészt, hogy hogyan vagyunk most, másrészt, hogy milyen út vezetett idáig. Figyeltek, és ami nekik odavágó volt, az megmaradt, azt tovább gondolták.

Egyszerűen csak elkezdtünk beszélgetni. Sokkal többet megtudtak rólam, mint én róluk. Ők vezették a beszélgetést, nem vettem át az irányítást, hanem próbáltam úgy lenni a beszélgetésben, ahogy azt szerették volna. Nekem is hasznosak voltak ezek a beszélgetések, újra átgondoltam, velünk mi történt. Mindez rólam is szól, szívesen elmondom, amit tudni szeretnének, és segítek, de én is egy ember vagyok, aki még tizenhat évvel a történtek után is tud javítani magán ezzel kapcsolatban.

Enikő: Én is erre jutottam. A szülőkkel beszélgetve meg tudtam fogalmazni olyan dolgokat, amiket korábban nem. Szerintem nagyon jó a szülőknek, hogy nincsenek elvárások, házi feladatok. Most tanuljuk, hogy hogyan járjunk ezen a finom ösvényen, hogy ne is váljon ez a támogatás kötelező érvényűvé, meddig szükséges, és mi ebben a mi szerepünk. Vegyük észre, ha a másiknak elég volt egy beszélgetés, mert ő akkor, ott abból tudott építkezni. Képlékeny, rugalmas dolog, ahol van lehetőségünk igazodni egymáshoz.

Szeretnénk, ha minél több családhoz eljutna ennek a lehetőségnek a híre, hogy kereshetnek titeket. Előfordulhat, hogy van, aki még máshol tart a feldolgozásban. Mit gondoltok erről?

Enikő: Igen, egyfelől azt gondolom, hogy ennek a mentorszülői segítségnek pont az az egyik lényege, hogy ne váljon kényszerűvé, egy újabb terápiás lehetőség lelki terhévé, hanem tényleg a szülő igényeihez igazodjon. Hogy akkor kapja meg a segítséget, amikor arra ő is nyitottá válik. Sőt, a magam helyzetére visszagondolva, amivel azért még most is sokszor küzdök, az az, hogy tudni kell akár nemet is mondani olyan segítő szándékú megkeresésekre, vagy lehetőségekre, amelyekről az gondolom, hogy nem segítség számunkra.  Talán fárasztanak is, megterhelőek. Nem könnyű, de magunkra figyelve ki kell tapasztalni, mi az, ami nekem ott és akkor jól eső segítség.

Olivér: A képzésen is téma volt, hogy milyen az, amikor találkozik egy út elején lévő család egy olyan másikkal, akinek az érintett gyereke már sokkal idősebb, és már bizonyos dolgok teljesen egyértelművé váltak. Hogy hogyan hangzik az, hogy a gyereketek nem fog járni, nem fog magától enni, de ettől még lehettek nagyon boldogok. Ez egy hidegzuhany, de igaz. Figyelembe kell vennünk, hogy ki hol tart a feldolgozásban.

Jó, ha van erről a programról tájékoztató kis füzet, fellapozható aloldal a honlapon, és amikor a szülő úgy érzi, akkor ezekkel az elérhetőségekkel élni fog. Ezt is az idő dönti el. Mi itt vagyunk.

Udvarnoky Zsófia