Nagy Krisztinával, a Televele Egyesület alapítójával és jelenlegi elnökével beszélgettünk médiatudatosságról, és a szülők és gyerekeik médiahasználati szokásainak kölcsönhatásáról.

A hangsúly a társas tanuláson, az önismereten és kereteken van, azaz, ha értjük a működésünket és az okos eszközök mechanikáját, nyert ügyünk lehet.

Milyen út vezetett a médiatudatosság területére?

A médiahatóságnál dolgoztam 1996 és 2010 között, főképp a gyermekvédelem témájával foglalkoztam. Azzal a kérdéssel, hogy a korlátokra épülő szabályozás hogyan segítheti a gyermekek védelmét a médiahasználatban. A médiakörnyezet átalakulása miatt azonban egyre egyértelműbbé vált, hogy a szolgáltatókra vonatkozó tartalmi korlátok egyre kevésbé alkalmasak a megfelelő védelem megteremtésére, viszont intézményes szinten a médiaműveltség fejlesztése megoldást jelenthet.

A gyerekek felvértezése, a médiakörnyezet egészséges használatának megtanítása – természetesen a szolgáltatók megfelelő szabályozása mellett – komoly eredményeket hozhat.

2009-ben alapítottuk meg pszichológusokkal, pedagógusokkal együtt a Televele Médiapedagógiai Egyesületet, azzal a céllal, hogy a gyermekkori médiahasználat egészséges alakítását célzó óvodai és iskolai programokat fejlesszünk. Párhuzamosan a pszichodráma képzést is elvégeztem, ami jól illeszkedett ahhoz a gyakorlathoz, amit a médiaélmények feldolgozása kapcsán is alkalmazunk.

A médiaműveltségi tudás manapság alapvető kellene hogy legyen? 

Igen, hiszen ahogyan egy élelmiszernél feltüntetik, hogy milyen összetevőket használtak az elkészítésénél, a jellemzően ma már nagyrészt online fogyasztott információ sajnos nincsen felcímkézve. Azaz, hogy ki készítette, milyen céllal, milyen anyagból, mennyi idő alatt. Viszont ugyanolyan módon hat ránk, mint egy élelmiszer, abban az értelemben, hogy hatással van ránk, befolyásolja a döntéseinket, gondolatainkat, érzéseinket. Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódik az Egyesületünk neve is – Televele, azaz, hogy ne hagyjuk egyedül a gyerekeinket a médiafogyasztással, „te-vele együtt használd a telekommunikációs eszközöket”.

Egészen mást jelent ez egy két éves, egy öt éves, egy kilenc és egy tizenkét éves gyereknél, de ugyanennyire fontos az idősebbek edukálása és támogatása ebben. Sőt, gondolnunk kell arra is, hogy a gyermeküket váró édesanyákat felkészítsük arra, hogyan hat a megszülető gyermekre a szülők médiahasználata. Például a még meg nem született gyerekükről szóló posztok gyártása miként hathat a gyermek majdani magánszférával kapcsolatos igényére és tapasztalatára. Fontos, hogy a szülő értse, miért van szüksége a gyerekének arra, hogy ezt a határt a magánszféra és a médiakörnyezet között tartani tudja. Teljesen érthető, hogy a szülő büszke a gyermekére, és ezt a világgal is meg szeretné osztani, de ha megérti, hogy ez milyen hatással lesz a gyermeke én-fejlődésére, akkor tudatosabban választ formát, ennek az érzésnek a megosztására.

Egy szülőben, aki követi a facebook oldalunkat, megfogalmazódott a kérdés, hogy egy két és fél éves gyerek médiatudatosságát hogyan kell elkezdeni, és milyen lépéseket kell szem előtt tartanunk.

A szakértői ajánlások, köztük az Amerikai Gyermekgyógyászati Akadémia ajánlása szerint jobb, ha tizennyolc hónapos korig a gyerekek egyáltalán nem képernyőznek, maximum a videó telefonálás lehet kivétel ez alól.  De ehhez is szükség van a szülő értelmezésére, segítségére, aktív jelenlétére.

A tizennyolc és huszonnégy hónapos kor között el lehet kezdeni nagyon rövid vizuális tartalmakat nézni, de igazából jobb volna, ha két éves kor előtt egyáltalán nem néznének a gyerekek rajzfilmeket, videókat, mozgóképet.  

Két éves és öt éves kor között maximum napi egy óra médiafogyasztás javasolt. Nagyon nehéz a család helyzete, pláne akkor, ha több gyerek is van. A mindennapokban fogas kérdés, hogyan tudja a szülő betartani ezeket az időkorlátokat. A televízió használatot jobban lehetett uralni, kontrollálni, de a mobileszközök megjelenésével ez lényegesen bonyolultabb feladattá vált.  

Ugyanilyen fontos a válogatás, az, hogy a szülő tudatosan válasszon médiatartalmat a gyermek számára. Ez nem pusztán a minőségi tartalom szempontjainak az ismeretét igényli, tehát, hogy a szülő tájékozott legyen abban, hogy mi egészséges, megfelelő tartalom az adott életkorú gyermek számára. Hanem abban is igényel tudatosságot, hogy mi az adott médiahasználat célja: a gyermek szórakoztatása, fejlesztése, vagy csak azért képernyőzhet egy kicsit a gyermek, mert gyorsan el kell intézni valamit a szülőnek.

A valódi segítség az lehet, ha előbb a szülő végiggondolja, hogy ő hogyan használja ezeket az eszközöket, mert az hatással van a gyerekére is. Például, ha arra használjuk az Instagramot, hogy megnyugodjunk vagy csak úgy bambuljunk, akkor nem csoda, ha önkéntelenül is valamilyen mesével akarjuk megnyugtatni a gyereket is, amikor kijön a sodrából. Azaz tudat alatt kódolódik, hogy ezeket a tartalmakat önmegnyugtatásra, a feszültség kezelésére használjuk.

Kutatások bizonyítják, hogy az agy fejlődésére hatással van a kisgyermekkori képernyőzés. Hogy kell ezt értenünk?

Szülőként azt kell tudatosítanunk, hogy egészen másfajta az agy és az idegrendszer fejlődése akkor, ha túl korán és nagy mennyiségben találkozik a gyermek képernyős médiatartalmakkal. Kimutathatóan kevéssé jönnek létre olyan idegrendszeri kapcsolódások, amelyek például az iskolába lépéshez szükséges képességeket alapozzák meg.

A fejlesztő hatásúnak vélt gyerekeknek szánt tartalmak sem képeznek kivételt, mert ezekhez is szükség van az információ megfelelő feldolgozásához az interakcióra.  A személyközi kommunikációban megvalósuló tanulás alapja, hogy erősen mozgósítja az érzelmeket. 

Ugyanis a tanulás is kapcsolat alapú, akkor van értelme és akkor tud magasabb idegrendszeri szinteken szerveződni, ha azt egy másik emberrel együtt lehet átélni és megtapasztalni. Ezt a virtuális tér sosem pótolja.

A hangsúly tehát azon van, hogy együtt. De hogyan tud jól segíteni a szülő a gyerekének a médiafogyasztásban?

Fontos az időkeret, a szűrés, hogy előtte legyen tisztában a szülő az adott mesékkel, vizuális tartalmakkal, amit aztán a gyerekének megmutat. Fontos, hogy ebben a befogadásban együtt legyenek jelen. Ugyanis a figyelem önmagában fejlesztő hatású, ha semmi mást nem csinálunk, csak leülünk a gyerek mellé, és neki szenteljük a figyelmünket, az járul hozzá a tanuláshoz, és testi-lelki jólléthez.

A médiabefogadás segítését talán úgy tudjuk a legjobban támogatni, ha megvárjuk, hogy a gyereknek milyen kérdései merülnek fel a látottak alapján, és arra válaszolunk, mert így kialakulhat egy párbeszéd, közös értelmezés. A gyerek kérdéseiből derül ki, mi az, amit felfogott a látottakból, és az azzal kapcsolatos beszélgetés lesz számára motiváló. Azaz abból képes tanulni, ami őt érdekli. Ha kialakítjuk a képernyőzésnek ezt a módszerét, később is, amikor már egyre önálóbban használja a médiakörnyezetet, számíthatunk arra, hogy a gyermek megosztja velünk a médiaélményeit.

A másik, amit jó, ha tud a szülő, hogy nem csak a felnőttekre igaz, hanem a gyerekekre is, hogy azt emelik ki a médiatartalmakból, ami éppen foglalkoztatja őket, ami leginkább kapcsolódik a belső vívódásaikhoz, ami legjobban rezonál a lelkiállapotukra. Ráadásul minden életkornak megvannak a maga témái, mint például óvodás korban a kicsi vagyok – nagy vagyok kérdésköre. Onnan tudhatjuk, hogy a látottakból egy téma különösen foglalkoztatja, hogy napokig arról kérdez, azzal játszik, a motívum, témakör megjelenik a szerepjátékaiban is. A szülő szempontjából itt az a fontos, hogy elérhető legyen, hogy figyelmével segítse a gyermek értelmezését, érzelemszabályozását.

Ezeket a szempontokat figyelembe véve, abban tudsz segíteni, hogy egy eltérően fejlődő, három év körüli gyermeknek hogyan tudja jól segíteni a szülő a médiabefogadását? Sok hozzánk járó kisgyerek nem beszél, nehezen kommunikál, hullámzó a beszédértése, azaz a mesék nézése után sokszor csak a viselkedésükből következtethetünk érzelmi állapotukra.

A Televele Egyesületben kialakított programjainkban eddig nem foglalkoztunk kifejezetten ezzel a problémával, ezért nehezen is tudok tapasztalatokra épülő választ adni. Az óvodai programjaink is inkább a nagyobb óvodásokat célozzák.

Ezeknél a kisgyerekeknél még fokozottabban figyelni kell a képernyőidő mennyiségére, arra, hogy inkább a mozgásos, valóságban zajló játékok töltsék ki az életüket, mint a passzív képernyőzés. A szülői jelenlét itt is nélkülözhetetlen a médiabefogadás segítésére, amit közös játékba, mozgásba fordíthatunk át. Például egy közösen megnézett rövid, kisóvodásoknak való rajzfilm után bábozhatunk a mesehősökkel, vagy mozoghatunk úgy, ahogy az állatok, vagy az autók, kismotorok mozogtak a rajzfilmben. Az a lényeg, hogy a gyermeknek lehetősége legyen a látottakat mozgásban, játékban feldolgozni.

Udvarnoky Zsófia