Júniusban Perényi Rita fotóművész, művész, tanár kiállításmegnyitóján jártam, a Kosztolányi Dezső térhez közel eső Kornélban. A „Fotózz, Anya, fotózz csak!” című kiállításon olyan fényképeket ismerhettünk meg, melyek szereplője egy kislány, aki folyton mozgásban van, jobbnál-jobb játékokon töri a fejét és azokat meg is valósítja. Érezhetően ott a közelében a játszótársa is, az anyukája, aki ugyan nem szerepel a képeken, mégis mindegyiknek alkotója és aktív részese is egyben. 

Kérlek, hogy mutasd be magad, ha jól tudom, művészettel és pedagógiával is foglalkozol!

Jelenleg két iskolában is tanítok, az egyik az a BIAK Artistaképző Szakiskola és Szakgimnázium (Baross Imre Artista- és Előadó-művészeti Akadémia Szakgimnázium, Gimnázium, Technikum és Alapfokú Művészeti Iskola – szerk.), ahol technikát, rajzot tanítok ötödiktől nyolcadikig. Volt saját osztályom is, éppen most futott ki. Az artistaképzős gyerekek nagyon különlegesek, másfajta bánásmóddal is kell őket kezelni. A másik az oktOpus Multimédia Intézet, ami szintén egy szakgimnázium, ahol közelebb vagyok a művészetekhez. Itt fotót, művészettörténetet, művelődéstörténetet tanítok.

Ezen kívül szabadúszó fotográfusként vagyok nyilvántartva (nevet), azaz azt csinálhatok, amit akarok. Az Iparművészeti Egyetemen végeztem, rengeteg analóg és digitális gépem van, kütyümániás vagyok. A gyerekekkel hamar összehangolódunk, és gyakran megyünk együtt kattogni, szó szerint.

Mindezek mellett anya vagyok, a lányomat egyedül nevelem, aki aktív szereplője volt a vele kapcsolatos döntéseimnek. Minden megbeszélünk, sőt, gyerekkora óta együtt is alkotunk. Ő nagy mozgásigényű, mérhetetlenül nagy fantáziájú, kíváncsisággal, kreativitással és lelkesedéssel megáldott gyerek volt. Mindig csodálom, ahogyan a világot szemléli, amilyen ötletei, gondolatai vannak, éppen ezért, teljes természetességgel lett ő a fényképeim fő témája.

A kiállításmegnyitódon is sok diákod jelen volt, úgy képzelem, hogy ez a közös alkotás számodra magától értetődő, nem alá-fölé rendelt kapcsolatban képzeled el.

Minden egyes korosztályt máshogy kell megszólítani, figyelembe kell venni a korosztályi sajátosságokat. Gyakorlatorientált óráimon a közvetlen tapasztalatszerzésre helyezem a hangsúlyt, minden érzékszervet igyekszem bevetni a bevésődéshez. Jó példa erre, amikor a hatodikos gyerekeket megkértem, hogy csukott szemmel készítsenek arcot gyurmából. A gyerekek nagyon élvezték a kihívást, megfordították a pulcsijukat és felhúzták a fejükre a kapucnit, úgy készítették el vihogva a feladatot. Előfordult az is, hogy befeküdtünk a pad alá, onnan festettünk felfelé, hogy kipróbáljuk, mit élt át Michelangelo, miközben hónapokon keresztül festette a Sixtusi-kápolnát. Itt is tetten érhető, hogy számomra a mű keletkezése nagyobb értékkel bír, mint a kész mű. Az úton való haladás az életünk, nem a célba érés. Persze a cél meghatározása is nagyon fontos.

A művészeti szakgimis diákjaimnál már főleg az önkifejezés megsegítése, a saját hang megtalálása lenne a cél. Ehhez számos olyan pedagógiai módszert kell bevetni, ami kellő bátorságot és önbizalmat ad a gyermekeknek, emiatt is igyekszem az alá-fölé rendelt munkamódszereket partneri kapcsolatra váltani. Most, a megnyitón is az egyik kedves diákom készítette a hivatalos fotókat és száz százalékig megbízom benne.

Ezt a fajta rugalmasságot korábbról hozom magammal, tanítottam hátrányos helyzetű gyerekeket, akik egy percre nem ültek meg, és elitiskolában, ahol mindent megengednek maguknak a diákok. Nem volt könnyű, de engem ezek a helyzetek inkább inspirálnak. Foglalkoztam mutista, autista gyerekkel is, olyannal is, aki elhatározta, egy tanév során végig egy rajzlapra fog alkotni, és beosztottuk, mennyi hely marad akkor egyszerre egy alkotásnak.

A „Fotózz, Anya, fotózz csak” című kiállításon végigkövethetjük a lányoddal való hétköznapjaidat, egészen kisebb korától, körülbelül nagyobb iskolás koráig. A fotókon érződik, hogy bár készítőjük vagy, de valahogy te is rajta vagy. Mesélnél erről a közös alkotásról? Mikor kezdődött?

Dolgoztam és anya is voltam egyszerre, ráadásul alkotó, ami szintén fontos identitás számomra. A lányom erőteljesen igényelte, hogy csak rá figyeljek, ez a mondat, ami a kiállítás címe is lett, tőle származik. Azt jelenti, vagyis azt értette alatta, hogy engem nézz, csak rám figyelj. Engem nem is érdekelt más, ő érdekelt.

Inspirált, tetszett, ahogy felmászik az ablakba, csillárról lóg, vagy felmászik mindennek a tetejére, leül, és onnan beszélget velem.

Egyszerűen nem volt énidőm, de azért nem hiányzott, mert megéltem vele az alkotás örömét is. A lányom úgy nőtt fel, hogy anya fején ott a gép.

A bemutatott képek azokat a pillanatokat rögzítik, amelyeket megelőzött egy közös játék, a világ felfedezése és kísérletezés. Aztán a legkedvezőbb pillanatban elkészült a kép is. Például volt olyan, hogy adtam neki egy cérnát, és azt javasoltam, hogy csináljunk egy pókhálót. Beszőttük az egész kertet, és amikor már ő teljesen belemélyült ebbe a folyamatba, akkor én hátrébb léptem, meg tudtam figyelni és megörökíteni ezt a pillanatot. A közös játékaink során nagyon jó érzés volt megélni a kreativitását, a személyiségének alakulását, és oda-vissza tudtunk hatni egymásra.

Olyan ez, mint egy nagy játszótér, alkotói tér, amiben te mindig ugyanahhoz a gondolathoz térsz vissza.

Igen, a lányommal való játékaim, tapasztalataim, az, hogy ő impulzívabb, érzelmileg hullámzóbb, sokszor hangosabb gyerek volt, az egy csomó sajátos és kreatív helyzetet teremtett. Ezeket a tanításban is fel tudom használni, és segít gördülékenyebben kapcsolódnom azokhoz a tanítványaimhoz, akik másképp tudnak megtanulni egy anyagot vagy másképp gondolkodnak a világról.

Számomra a játék örömén van a hangsúly, ami nekem a tanításban és az alkotásban is ugyanannyira fontos. Engem a gesztus érdekel a fotózásban, egyébként festek és szobrászkodom is, de ha elkészülök velük, már nem motiválnak tovább. Az érdekel, ameddig oda eljutok.

A gyermekemmel való közös alkotás is hasonló, el kell kapnom azt a lelkiállapotot, azt a fonalat, aminek a végén ő van, és aztán azt együtt húzzuk tovább, mert a visszajelzése nagyon fontos számomra, így lépünk tovább.

Most is fotózhatom őt, de nem tehetem ki sehová, ez az ő kérése, amit tiszteletben tartok. A kiállításon is az általa jóváhagyott képeket mutathattam be. Lezárult egy korszak, most távolodásban vagyunk, de ez így van rendjén.

Rita hozott nekem néhány fényképet, amiről még sokáig beszélgettünk. Hol készült, milyen lelkiállapotban, vagy miért emlékezetes számára. Azt is megosztotta velem, hogy most már tud ezekre fényképként tekinteni, úgy érzi, ezek a képek már önálló életre kelnek, a befogadó saját értelmezése tovább formálja őket. Éppen ezért, megosztunk most néhány alkotást az olvasókkal, amelyet természetesen Rita és a lánya is jóvá hagytak.

Udvarnoky Zsófia