Janzsó Cecíliáról és Szilvásy Mártonról szól a Ketten című dokumentumfilm. A filmet Dobray György filmrendező készítette 2018-ban, és többek között az Új Delhi Filmfesztivál legjobb dokumentumfilmnek járó fődíját is elnyerte vele. Cili és Marci Down szindrómások, és boldogan élnek együtt.

A Ketten című dokumentumfilm egy idilli reggeli ébredéssel indul és egy fáradt, de boldog esti összebújással végződik. A kettő között pedig annak lehetünk tanúi, ahogy Cili és Marci általában a hétköznapjait tölti. Életüknek egy különleges szakaszába pillanthatunk be, az esküvőjükre készülnek, és olyan, mintha a már most a mézesheteiket töltenék.

Nyomot hagyni

Marcili, így nevezi a párt Gruiz Katalin, Cili édesanyja a közös szülinapi bulijukon, ugyanis Cili és Marci egy napon születtek. A filmben teljes természetességgel vannak jelen, nem zavarja őket a kamera, teszik a dolgukat pont úgy, ahogy a hétköznapokban szokták.

Mindkettőjük számára fontos az alkotás, a művészet. Cili zongorázni tanul, Marci gitározni, és a mozgás is a szenvedélyük. Marci a Baltazár Színház színésze, Cili zumbát tanít értelmileg sérült felnőtteknek. Mindig van dolguk, mindig valahova igyekeznek, ha pedig otthon vannak, akkor is az alkotásban tudnak megpihenni. Rajzolnak, táncolnak, énekelnek, filmet néznek, kosaraznak, táncházba járnak. Felemelő képsorokban bontakozik ki előttünk, ahogy először Marci jár egy legényest a táncházban, majd két másik párral együtt egy körtáncot járnak. Pont ugyanúgy lüktetnek együtt a zenével és a többi táncossal, mint mindenki más a táncházban. Marci büszkén meséli el, hogy amikor még élt Halmos Béla (magyar népzenész, zenekutató, hegedűtanár – szerk.), akkor ő húzta el neki a legényes nótáját. Amikor mozognak, szabadon táncolnak, mozgásukkal őszintén és fesztelenül mesélik el érzéseiket, gondolataikat, vágyaikat, mozdulataiknak jól követhető íve van. Mindketten megfogalmazzák, hogy az önkifejezés mennyire fontos és gyógyító számukra. Erről Cili egészen meghatóan beszél a filmben:

„Azért jó a művészet, mert ami a lelkemben van érzés, azt beleteszem, és ezáltal én is gyógyulok.”

Az alkotással együtt a színpadon létezés is része a napjaiknak. Marcinak a Baltazár Színházban rendszeresen vannak fellépései, a filmben részesei lehetünk egy készülő előadás próbafolyamatának, majd a bemutatónak is, ahol Marci könnyeivel küszködve hajol meg.

Cili egy zongoratanár segítségével készül a NEMADOMFEL együttes egyik fellépésére, ahol ő kíséri a kórust zongorán. Tanúi lehetünk annak, mekkora munka van abban, hogy Cili ezt a számot megtanulja zongorán, és őszintén szurkolunk, hogy számára is jó érzés legyen előadni azt a színpadon. Cili szerény, talán valamivel visszahúzódóbb, mint Marci, de az őt dicsérő szavaknak és köszöntésnek nagyon örül.

A film egyik különlegessége, hogy a képsorokat legtöbbször a Cili által játszott Für Elise hangjai kötik össze. Ezt a darabot olyan helyzetekben játssza a filmben, amikor csak úgy, a maga örömére ül le játszani. Sajátos lüktetést ad a dallamnak azzal, hogy lassabban játssza, új jelentést ad a már sokat hallott dalnak, s ahogy időnként ő is megakad a beszédben, ez a játékában is megjelenik, de végül mindig továbblendül.  

Carpe diem!

Amikor nem dolgoznak vagy alkotnak, akkor is maximálisan az életet élvezik. Be tudnak ülni egy sörre egy kávézóba, kirándulnak, tollasoznak a Margit-szigeten. Legtöbbször kézenfogva sétálnak, és egymásról mindenféle szépet mondanak. Marci Ciliről így:

„Cili olyan, mint a fény, bevilágítja a lelkemet.”

A pár az esküvőjére készül, s a film csúcspontja is az a jelenet, amikor az esküvői ruhaszalonban együtt ruhát választanak. Ciliről készült képsorok a fehér ruhában költőiek: szép és érzékeny, meghatódott és boldog, egyszerre van zavarban és vágyik rá, hogy ez a pillanat sokáig tartson. Marci is nehezen jut szóhoz, amikor meglátja Cilit a kiválasztott ruhában, és aztán ahogy megölelik, megcsókolják egymást, összeolvadnak, azt a képsort bizony sosem felejtjük el. Marci öltönyt választ, majd felhajtja Cili fátylát, és szétáradó örömmel karol jövendőbelijébe. Egyszerre szépek, játékosak, boldogok. Pont olyanok itt is, mint akkor, amikor a réten látjuk őket virágot szedni. Futkároznak, élvezik a napsütést, felborulnak és összegabalyodnak, majd újra szaladnak. Boldogok együtt, őszintén szeretik egymást, és úgy élnek, mint mindenki más. Ez a film, azt hiszem, ezt akarja üzenni nekünk.

Isten éltesse a Down szindrómás gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket és szüleiket is, és kívánom, hogy életük amennyire csak lehet, legyen teljes!

Udvarnoky Zsófi

A borítókép a port.hu oldalról származik.