Több mint egy évvel ezelőtt történt Horvátországban egy baleset, ami a mai napig felfoghatatlan, hogy egyáltalán miként eshetett meg.

Fischer Gabriella gyógypedagógus, mentálhigiénés családtudományi és családterápiás szakember, és férje Molnár Dávid vállalkozásfejlesztő, tréner nyaraltak, és épp ültek egy út menti étterem teraszán, amikor is a megrendelt pizza helyett, az étterembe csapódva egy autó vágódott be. Mindketten súlyos sérülésekkel, de megmenekültek, és azóta is elképesztő küzdelemmel, kitartással és mindannyiunknak sokat adó, szűnni nem akaró erővel tesznek gyógyulásukért. Gabi sokáig a Budapesti Korai Fejlesztő Központ munkatársa volt, és ma is jó barátunk, akivel erről az embert próbáló gyógyulásról beszélgettünk.

Ha jól gondolom, most a rehabilitáció időszakában vagy. Mit jelent ez a hétköznapokban?

Egyrészt keresem az alternatív gyógyítási lehetőségeket is, a Prananadi energia gyógyászatot is kipróbálom most. Ez segít a fájdalomcsillapításban és a szövetépítésben is, úgy gondolom. Heti háromszor járok a Baleseti Sebészetre (Budapesti dr. Manninger Jenő Baleseti Központ –szerk.), ahol gyógytornát, fizikoterápiát és mágnesterápiát kapok. Ezek a vérkeringés fokozásában, a fájdalomcsillapításban és a szöveti regenerációban, csontosodásban segítenek, valamint az izomerő fokozásában. A baleset utáni műtétek során több helyről izomkötegeket építettek át mindkét lábamon, és rengeteg elképesztő és bámulatos műtéti technikát alkalmazták nálam: bőrt innen ide, izmot innen ide szabtak át.  (közben Gabi ezeket a helyeket precízen mutatja magán.)

Ez most olyan volt, mint egy személyre szabott mondóka, ahogy megérintetted ezeket a területeket magadon. Mintha újra tanulnád magadat, de gondolom, ez a természetes, hiszen Veled történik.

Érdekes, hogy ezt mondod, hogy velem történik. Iszonyú nehéz integrálni, hogy ez velem történik. Én fejben nem az az ember vagyok, akinek volt egy súlyos balesete. Én még mindig az az ember vagyok a gondolataimban, aki biciklivel megy dolgozni, illetve táncolni, futni jár. Még mindig majdnem minden reggel rácsodálkozom, hogy ja, akkor így állunk. A baleset után hónapokig voltak a lábamban fixatőrök, külső fixálásként tették rá, (mivel a sebek miatt nem lehetett gipszelni a töréseket) és amire egyébként tilos volt rálépni, de álmomban azokban a hetekben-hónapokban mégis tudtam járni velük. Mostanában álmomban csak úgy simán járok, és nem csodálkozom rá.

Mennyire vannak most fájdalmaid?

Terhelésre mindképp megjelenik a fájdalom, hiszen nagyon messze van az anatómiai összerakottságtól a bal lábfejem. A jobb lábamban van tizenhat csavar, és több csont is eltört, ott azért van fájdalom. Amikor pihentetem, nem fáj, és olyan is előfordul, hogy nap elején meg tudok tenni öt-tíz lépést fájdalom nélkül.  Olyan helyekre érkezik, olyan terhelés, ami eredetileg nem így lett kitalálva, ezért azt az idegrendszernek és a szervezetemnek meg kell szoknia. Ez pedig egy küzdelmes és sajnos fájdalmas folyamat.

Segít-e az most neked, hogy te korábban kifejezetten sokféle sportot, mozgásformát űztél?

Nagyon emlékszem arra az érzésre, hogy mennyire feltöltött korábban, hogy ha valami nehezebb gyakorlatot meg tudtam csinálni, azt éreztem, hogy mennyire jó, hogy erre képes a testem. Például falmászásnál óriási élmény volt, hogy amikor tíz évvel később, negyvenhét évesen visszamentem, két-három hetente megtapasztaltam, hogy mennyi változást és fejlődést tudok elérni benne, és hogy erre képes vagyok. Futásnál is szerettem figyelgetni, hogy hogyan változik a teljesítményem, és aztán eléggé fájdalmas volt a baleset után megélni, hogy visszakerültem a start mezőre. Viszont amikor most, a gyógyulás során megéltem, hogy egyedül fel tudok ülni a pultra a konyhában, vagy hogy a gyógytornász segítségével le tudok guggolni, az megint óriási löketet adott. Nekem ezek komoly mérföldkövek lettek, mert ugyan ezek hétköznapi, általános mozgásformák, de nekem ezek a kisebb képességvisszatérések nagyon nagy boldogságot jelentenek.

A blogodon nagyon őszintén és erőt adóan írsz arról, ami veletek történt, most már több mint egy éve. Sokszor mondják az orvosok, hogy mindig a következő állomásig látunk, addig tervezünk, tovább nem. Veled most mi a helyzet, mit mondanak?

Ahogy Uzi (dr. Uzlov Vlagyimir, ortopéd, traumatológus szakorvos – szerk.), az orosz származású orvosom mondta mindig, aki a legtöbb műtétemet végezte, „jó fog lenni!”, ez azóta szállóige nálunk. Ő mentette meg mind a két lábamat, de mostanra a munka vele már véget ért. Ugyanis a rehabilitációs folyamat egy teljesen különálló része az ellátásnak. Senki nem tudja megmondani, hogy mi várható, a traumás sérülések eléggé egyediek, a mi balesetünk meg pláne. Az sem mindegy, hogy mindenki másképp gyógyul, befolyásolja ezt az is, hogyan vagyunk mentálisan, kinek milyen a genetikai adottsága, és milyen plusz skilleket, erőket tud beletenni a gyógyulásába.

A következő állomás az lesz, nagyon remélem, hogy jövőre kiveszik a vasakat a jobb lábamból, illetve azt a rátétet, ami biztosítja a vérkeringést és egyben a lábam működését, azon kell még igazítani. A rehabilitáción mobilizálás és erősítés zajlik, illetve manuálterápia, ami nagyon fáj, de hatásos. Ugyanakkor pihenni is kell, és erre emlékeztetni saját magamat. Olyankor is gyógyulok, és a testem tudja a dolgát, amikor éppen ezért aktívan nem teszek semmit. Akkor is van gyógyulás, amikor nem noszogatom a testemet gyógytornával, kezelésekkel és sürgetéssel.

Olvastam a háláról szóló bejegyzésedet és nagyon megérintett. Úgy érzem, biztos nem lehet mindig így érezni, és sok munka van abban, hogy egy veszteségben azt is érzékeljük, mégis mink maradt, minek örülhetünk. Hogy vagy most ezzel?

Valóban nem lehet mindig innen indítani, és meg kell élni azt is, amikor dühös és nagyon elkeseredett az ember. Annak előbb ki kell jönnie, és csak utána van tere a hálának is. Láttam a napokban egy nagyon jó videót arról, hogy néz ki a gyógyulás folyamata. Van egy pohár, amiben valamilyen sötét színű folyadék van, amibe vizet töltenek. A pohár túlcsordul, és hiába öntenek le belőle, a sötét rész megmarad, és ahogy fokozatosan öntik tovább a vizet a pohárba, még mindig, mindig és mindig marad valamennyi a sötét színű folyadékból is benne. Lassan telik meg a világos színű folyadékkal. Fontos, hogy a sötétebb résznek időre van szüksége ahhoz, hogy felszínre törjön, én is így vagyok ezzel. Részleteiben dolgozom fel ezt a gyászt, újra és újra megélem ennek a különböző mélységét. Az benne a segítség, hogy tudom, már átmentem ennek bizonyos részein és ki tudtam belőle verekedni magamat, és erre vissza tudok gondolni akkor, amikor épp nagyon nem vagyok jól.

Mindkettőtökkel történt ez a baleset, és Dávid, a férjed is megsérült. Hogy van most?

Fizikálisan jól, ha látnád, meg nem mondanád, hogy min van túl. Olyan szempontból nem tért még vissza a régi életéhez, hogy futni nem tud, csak futópadon két-három kilométert, pedig korábban rengeteget tudott. Neki is lesz még egy műtéte, ki kell még venni a lábából egy fémet, illetve térdszalag szakadása is van, s kérdéses, kell-e még műteni, ebben az orvosok sem tudnak megegyezni.

Azzal még mind a kettőnknek van dolgunk, hogy mit veszítettünk, és mik billentek meg a kapcsolatunkban. Én is sokat veszítettem, egy csomó képességet és rugalmasságot, ő pedig egy olyan feleséget, aki korábban ilyen volt. Bekerült egy gondoskodóbb szerepbe, mint amilyenben korábban volt, nekem pedig el kell fogadnom ezt a gondoskodást, ez se könnyű.

 Az az igazság, hogy a gyógyulásunk elején lehetett erre az élethelyzetre úgy gondolni, hogy átmeneti, de most már olyan régóta tart, hogy ezt nem mondhatjuk. Ez most már egy életforma, amihez teljesen másképp kell külön-külön is, és együtt is viszonyulnunk.

Kaptatok valami magyarázatot, hogy aki a balesetet okozta, mi történhetett és hogy egyáltalán, mi ennek a tanulsága?

Egy hetvenöt éves nő vezette az autót, aki elvileg nem fogyasztott alkoholt, és eltévesztette a kanyart. Az autójával az étterembe a terasz feletti szerpentinről egy lépcsőn betörve eltalált asztalt, oszlopot, és emberként én voltam az első, akit elsodort. Én lökhettem meg Dávidot, aki átzuhant a terasz korlátján az alattunk futó útra, én pedig ugyanezen a korláton akadtam fent. Idén nyáron a lányom kedvese épp ezen a nyaralóhelyen nyaralt, és mutatott képeket erről az étteremről. Az a korlát, ahol ültünk, azóta is meg van hajolva, és a lépcsővel sem csináltak semmit, hogy ez még egyszer ne forduljon elő, se egy oszlopot, vagy kordont nem tettek oda.

Tudsz valamennyit dolgozni?

Tavaly júliusban volt a baleset, és október-novemberre már részben elkezdtem dolgozni. Először írásban, régi kliensekkel, ekkor még a beszéd és a tartósabb figyelem nagyon megerőltető lett volna számomra. Aztán már fél órát is tudtam online dolgozni, és egyre több párnak vagy egyéni folyamatban tudtam segíteni. Már a rehabilitációm zajlott, amikor Budakesziről, az OORI-ból (Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet – szerk.) egy viszonylag nyugodtabb szegletből, fülessel, heti háromszor is be tudtam jelentkezni, és terápiás folyamatokat vinni. Most heti hat-hét órát tudok vállalni, online vagy személyesen.

Milyen céljaid és kívánságaid vannak most?

Voltak dolgok, amiket a baleset után megfogalmaztam magamnak, hogy ha még egyszer lehetne, akkor ezt és ezt még mindenképp szeretném legalább egyszer átélni. Az egyik ilyen volt, hogy mezítláb sétálni a tengerparton a homokban, és természetesen a saját lábamon, segédeszköz nélkül. Voltunk Olaszországban pár napot éppen a múlt héten, lementünk a tengerhez, és ott fogtam magam, és mindenféle segédeszköz nélkül, háromszáz métert gyalogoltam. Ennyit még soha sehol nem mentem egyedül a baleset óta mankók nélkül. Mindez olyan mentális állapotot hozott, hogy nem sántítottam, nem voltak fájdalmaim, elképesztő élmény volt. Ráadásul egyenetlen felületen, egyensúlyozva.

A következő vágyam a táncolás, ami részben már megadatott. Járunk kórusba Dáviddal, és a táborban az esti buliban tudtam táncolni. Nagyon vitt a zene, nyilván nem ugráltam, de mankó nélkül, felszabadultan tudtam mozogni. Ezt még jó volna többször átélni, és úgy táncolni, hogy a lépéseket is könnyedebben tudjam venni. Szeretném, ha egy mankóval tudnék majd kirándulni és sétálni az utcán, no meg persze aztán már mankó nélkül is.

Őszintén kívánom, hogy a kívánságaid teljesüljenek és nagyon jó egészséget kívánok hozzá!

Udvarnoky Zsófi

A borítókép egy Fischer Gabi által színezett mandala.