Tavaly május végén mutatták be a Trafóban az ArtMenők és a HODWORKS első közös, inkluzív táncelőadását. Az előadás azóta már több helyszínen is járt, és időnként a Trafóban újra látható.

Az ArtMenők az ArtMan Egyesület előadóművészeti oktatási programja, amelyben különböző fogyatékossággal élő és ép fiatalok együtt képződhetnek. A HODWORKS társulatának szakmai és produkciós vezetője Hód Adrienn koreográfus.

Improvizáció

Az előadást most, novemberben láttam másodjára, és az volt az érzésem, néhány visszatérő epizódtól eltekintve, hogy ezúttal egy másik előadásnak lehettem szemtanúja. A most látott előadás értékét tovább növelte, hogy utána egy beszélgetésre invitáltak az alkotókkal. Ekkor árulta el az egyik táncos, hogy az este végén mindig megbeszélik az öltözőben, hogy kinek milyen élmény volt az aznapi tánc, és nevetve mesélte, hogy az a benyomása, mintha mindegyikük egy másik táncesten vett volna részt. Hogy mi lehet ennek magyarázata?

Azt hiszem, az egyik mindenképp az a munkamódszer, amit az alkotók a közös próbafolyamatok során alkalmaztak: sokféle improvizációs helyzetet teremtettek annak érdekében, hogy mindenki meg tudjon érkezni a helyzethez és a tánchoz, illetve, hogy látni lehessen, mindeközben ki milyen folyamaton megy keresztül, önmagához képest milyen elmozdulásokat képes jó érzéssel megtenni. Az improvizáció abban is segítette az alkotókat, hogy egymás lehetőségeit és korlátait is megismerhessék, és a legfontosabb talán, hogy közösen alkossák meg azt a teret, amiben biztonsággal és önazonosan tudnak jelen lenni.

A másik tényező, ami miatt én is, és talán maguk az alkotók is estéről-estére más előadást, táncos élményeket élhetnek meg az az, hogy ha van egy biztonságos keret, egy struktúra, jelen esetben, hogy az előadás milyen jelenetekre tagolódik, ki, mikor és kivel táncol, ki mikor pihenhet és kinek mikor kell belépnie, akkor ezek mellett a fix elemek mellett lehetőség nyílik arra is, hogy az éppen akkor jól eső, a másikra vagy a környezet rezgéseire reagáló új mozdulatok is megszülethessenek. Ebben a biztonságos térben pedig a befogadónak (azaz nekem) is megvan az a szabadsága, hogy belemerüljön a látványba, és esetlegesen közben ő is egy belső párbeszédet folytasson a látottakkal. Eleve annyi minden történik a színpadon, hogy nem is lehet minden történést befogadni, és minden nézéskor más és más történetek invitálnak meg bennünket. Tehát aki egyszer látta az Idolt, az nézze még többször is, ez az én jó tanácsom.

Tér-tartás

Nagyon finom és érzékeny, fokozatosan építkező, lírai hangvételű előadás az Idol. Mindenki fontos benne: a táncos alkotók, a zenét-ritmust adó zeneszerző és a közönség is. Lassan és kényelmesen helyezkedhetünk bele abba az alkotói térbe, amiben a normatív szempontból ép testű és fogyatékossággal élő táncosok alkotni szoktak: az előadás teljes fényben, a próbafolyamatok egymásra hangoló, a csoportba megérkező játékának (mutass egy mozdulatot, mi lekövetjük!) lehetünk szemtanúi. A kezdő kör után mindegyik táncost egyenként is megismerhetünk, csak őrá figyelve a színpadon, és lassan lesz sötét a színpadon, pont akkor, amikorra más mi is megérkeztünk oda, ahova az Idol előadás invitál bennünket.

Az egyéni táncok, mozdulat-hangulatok után páros és többes mozgásos jelenetek bontakoznak ki, külön is, és aztán már több kisebb kapcsolódás párhuzamosan látható. A kör formából indultunk, valahogy lentről, volt, aki a földet érintve táncolt, majd egyre feljebb és feljebb való törekvés tapasztalható.

Minden akadállyal táncoló embernek van ép táncos partnere, és ők együtt tánc-kapcsolatokat hoznak létre. Többek kerekesszéke változik szekérré, monumentális guruló alakzattá, több emeletes építménnyé, amelyekre társaik fellépnek, belekapaszkodnak, egyensúlyoznak, vagy egy végtagukkal kapcsolódnak. Az előadás egy pontján több kerekesszékes táncost is felállít ép partnere, és összefonódva vagy a földön gurulva, szabadon táncolnak vele. Ahogy egyre több alkotókör összekapcsolódik, szoborcsoportokat alkotva, úgy alkotnak új idolokat is a táncosok. Miért „bálványozhatjuk”, vagyis tisztelhetjük őket?

Az előadásban egy olyan közösségformáló és elfogadó, befogadó társadalmi viselkedés válik tapinthatóvá, amelyre mindannyiunknak nagy szüksége lenne. Ebben a térben megvalósulhat az, hogy az épen táncolók folyamatosan követik, kísérik, kiegészítik és finoman terelik az akadályokkal élő társaikat, és sosem ugyanúgy teszik mindezt. Felülbírálják döntéseiket, jóváhagyást és beleegyezést kérnek táncpartnereiktől, és mozdulataikkal az ő mozdulataikhoz kapcsolódnak. Folyamatos egyensúlyozás történik, mennyit mozduljon az, aki rugalmasabb, aki használni és terhelni tudja mindkét lábát, és mennyit tud megmozdulni az, akinek feszesebbek és nehezebben kontrollálhatóak a mozdulatai, aki kerekesszékben közlekedik, akinek nehéz közel lennie a társaihoz, vagy aki nem tud parancsolni a mozdulatainak.

Vannak a korlátok és vannak a lehetőségek, hiszen egy biztonságos, elfogadó és támogató térben igenis mindenki, önmagához képest egy kicsit mindig tovább és többet moccan. Van, akinél ez látványos, és van, akinél beljebb történik, de a lényeg az, amilyen hatást ez kivált abból, aki közvetlenül megéli a változást. Ennek az örömnek mi mind részesei lehettünk az este. Hogyan lehetséges ez?

Állandóan résen kell lenni, tudni a lépést, és mégis nyitottnak maradni a meglepetésre, amit még nem tudunk, csak remélünk. Óriási munka ez mind az épen táncolóknak, mind pedig a fogyatékossággal táncolók számára. Még nézőként is éreztem, hogy csak attól, hogy nagyon figyeltem és összehangolódtam a táncokkal, én is jólesően, de elfáradtam a végére.

Utána?

Az előadást követő beszélgetésen az alkotók egyöntetűen megfogalmazták, hogy óriási felhajtóerő számukra, hogy közönség előtt mutathatták meg magukat, és hogy érezték, érzik, kíváncsiak vagyunk rájuk. Volt, aki megfogalmazta, hogy számára ez a csoport az a közösség, ahol önmaga lehet, és hogy hálásak azért az est koreográfusának, Hód Adrienn-nek, hogy ugyanúgy bánt velük, mint az ép táncosokkal. Hogy nem beszélt velük másként, hogy partnerként tekintett rájuk. Kivétel nélkül mindannyian kifejezték, hogy a művészetekkel, tánccal és zenével való kapcsolódás gyógyító számukra, és olyan is akadt, aki saját, általa írt versben is meg tudta ragadni ezeket az élményeket.

Azt kívánom az ArtMenőknek, hogy folytassák az útjukat és teljesedjenek ki az alkotás és szabad mozgás terében, és olyan nézőket is kívánok nekik, akik, ha az utcán is találkoznak velük, nem fordulnak el tőlük. Jó volna találkozni Veletek, máshol is!

Udvarnoky Zsófi

Az ArtMan Egyesületet, és ezen keresztül az ArtMenők munkáját itt tudjátok támogatni: https://artman.hu/tamogatas/