Idén karácsonykor is volt milyen könyvet várni, és reménykedni abban, hogy a fa alá bekerül. Az óhajaim meghallgattattak, s Vibók Ildi és Szegleti Gabriella könyve, a Ha tényleg tudni akarod című hozzám is megérkezett az ünnepben.

Vibók Ildi már sokadik gyerekkönyvét írja, ráadásul kétszeres Hubby díjas szerző (az Év Ifjúsági Könyv Írója díj – szerk.). Legutóbb a Furi című könyvét olvastam, amely a szenzoros feldolgozási zavarral küzdő gyerekekről szól. A szerző ezúttal is kért szakmai tanácsot könyve megírásakor, a Bethesda Kórház ADHD Ambulanciájának vezető pszichológusa, dr. Szegleti Gabriella volt a könyv szakmai tanácsadója.

A téma pedig több szempontból is különleges, egyrészt azért, mert a neurodiverzitás szakkifejezést említi rögtön a könyv borítóján, másrészt azért, mert az összes leggyakrabban előforduló eltérő fejlődési zavar jelenséget ebbe a kategóriába sorolja. Azaz a figyelemzavar legkülönfélébb típusairól, az autizmusról, a tik zavarokról, a részképesség problémákról ír, mindezt úgy, hogy az érintett gyerekek bőrébe bújik, és tanmeséken keresztül, az eltérő idegrendszeri működésből fakadó egy-egy nagyon jellegzetes tünetet, viselkedést ágyazza mesébe. A történetek szereplői iskolás gyerekek, talán egy osztály tanulói. Megjelennek a felnőttek is, a szülők, nagyszülők, testvérek és a tanárok is. Sőt, a könyv egyik záró története egy felnőtt ADHD-s édesanyáról szól. Azok a gyerekek is szerepelnek a könyvben, akik neurotipikusan fejlődnek, és a történetek főszereplőinek barátai. Egyik kedvenc történetem éppen ez, ahol ugyanazt a délutáni programot, majd összezördülést elmeséli egy autista kisfiú, és aztán annak tipikusan fejlődő barátja is.

A könyv tele van jó szándékkal, magyarázattal, sőt, a fejezetek végén összefoglalókat is kapunk, melyek a legjellemzőbb viselkedési jegyeket tartalmazzák, amelyeket a környezet emleget a neurodiverz gyerekek kapcsán. Olyan tipikus panaszlisták ezek, amelyeket maguk az érintett gyerekek nap mint nap „megkapnak” a környezetüktől. Például, „tényleg nem tudnál viselkedni legalább most az egyszer?”, „na persze, megint ki nem ért ide időben?”, „az ég szerelmére, figyelj már oda egy kicsit!”.   

Ez tehát az egyik legfőbb célja a könyvnek, hogy gondolkozzunk, mielőtt címkéket, bántó mondatokat fogalmazunk meg egy-egy valóban feltűnő, feszültséget keltő és látványos viselkedésjegy kapcsán. Ez talán a legszomorúbb része a könyvnek, hogy mennyi plusz konfliktus, bántás és szorongás ered abból, hogy ezeket a gyerekeket nem akarják megérteni. A történetek főszereplői nagyon is tisztában vannak nehézségeikkel, hogy mennyi olyan helyzet van, ahol nekik sokkal éberebben kell viselkedniük, több időre van szükségük, vagy éppen nagy nyugalomra, esetleg magányra. Sokkal reflektáltabbak, mint az őket körülvevő környezet, éppen ezért még fájóbb annak a megélése, hogy sajnos sok esetben csak legyintenek rájuk, vagy egy bántó mondattal illetik. Szerencsére feltűnik a könyvben olyan pedagógus, szülő és felnőtt, akik szeretettel, megértéssel és valódi figyelemmel veszik körül őket.

A megértés és a tünetek mögött meghúzódó lelkiállapot feltérképezése lenne a kulcs ahhoz, hogy segíteni tudjunk. Ebben is kapunk segítséget, konkrét gyakorlati tanácsokat, hogyan tudjuk a környezetet valóban akadálymentesíteni, illetve az eltérően fejlődő gyerekeknek eszközöket adni ahhoz, hogy könnyebben alkalmazkodjanak a hétköznapok erdejében.

A történetek mégis inkább tanmesék lettek, azaz statikusak, műviek és érződik, hogy legfőbb céljuk a tanítás, némileg szájbarágósan. Én úgy olvastam, hogy gyerekeknek és felnőtteknek szól ez a könyv, akik kíváncsiak, nyitottak és talán éppen azért olvassák ezt a könyvet, hogy önmagukat is jobban megértsék. Az utóbbi hónapokban jelent meg ugyanezzel a céllal Berszán Lídia Egymásmesék könyve, amely amellett, hogy az elfogadást célozta meg, és a hasonlóságokat fogalmazta meg a fogyatékossággal élő és a tipikusan fejlődő gyerekek között, amellett valódi meséket írt, sokkal élőbb és elképzelhetőbb karakterekkel, életszerű szituációkkal.

Fontos, hogy van ez a könyv, születhetne hozzá egy pedagógusoknak szóló módszertani kiadvány is, hogy hogyan lehetne ezeket a történeteket feldolgozni, a gyerekek számára közelebb hozni. Sajnáltam, hogy ezúttal Vibók Ildi nem fordított nagyobb figyelmet az illusztrációk finomságára, mert ez is hangsúlyos része egy gyerekkönyvnek.

Udvarnoky Zsófia