“Az itthon elérhető korai ellátás világszínvonalú, ez nemcsak a saját munkánkra vonatkozik, hanem az állami intézmények teljesítményére is” – vallja Czeizel Barbara. A korábban miniszteri biztosi feladatot is elvállaló gyógypedagógust a gyermekek korai fejlesztéséről kérdeztük.
Mi rosszabb: egy féléves gyereket átlagostól eltérő fejlődésűnek, fogyatékosnak címkézni és a diagnózis súlyát egy családra nyomni, vagy kétes várakozással tölteni értékes, fejlesztésre fordítható éveket, hónapokat? Czeizel Barbarának és munkatársainak hála néhány éve már nem kell ilyen döntéseket hozni egy szakmabelinek sem. „Miniszteri biztosi munkám egyik legnagyobb sikerének tartom, hogy módosítottak a jogszabályokon, és hároméves kor alatti gyerekek jogosultak lehetnek fejlesztésre anélkül, hogy feltétlenül SNI diagnózisokat ragasztanánk rájuk” – osztja meg Czeizel Barbara gyógypedagógus, a Budapesti Korai Fejlesztő Központ alapító-vezetője. Szervezetük harminc éve a korai fejlesztés zászlóshajója, szakmai közösségük hetente háromszáz kisbabának, családnak segít minél teljesebb élni.
Hosszú út vezetett idáig: harminc évvel ezelőtt a hazai ellátórendszer nem volt felkészülve a háromévesnél fiatalabb gyerekek fejlesztésére, a családokkal való partneri munkára, a pedagógusok többsége nem is tanult ilyen kicsi gyerekek ellátásáról. Barbara ekkoriban pályakezdőként – maroknyi kollégájával – különböző ösztöndíjak segítségével külföldre utazott, hogy megismerjék, máshol milyen módszerekkel segítenek a legkisebbeken. A hazahozott és a hazai viszonyokra adaptált tudásuknak hála mérföldekkel előrébb tartunk, mint egykoron. „A jelenleg itthon elérhető korai ellátás világszínvonalú, és ez nemcsak a saját munkánkra vonatkozik, hanem az állami intézmények teljesítményére is” – állítja Barbara. – „Ha ma körülnézünk Európában vagy Amerikában, azt látjuk, hogy a kétezres évek közepén jött gazdasági válságban nem tudták a korai fejlesztés ügyét finanszírozni, így megszűnt a korai ellátás. Ebből adódóan az oktatás színterei többnyire teljesen inkluzívak, ami példaértékű, és csak a legsúlyosabb esetek számára érhető el speciális ellátást. Amit a munkatársaim képviselnek, az egy csoda, én csak a körülményeket teremtem meg ehhez.”
Természetesen itthon sem tökéletes a rendszer. Míg egyértelmű a szakmabeliek és az érintett családok, szülők számára, miben kellene változni a hazai közegnek, a gyakorlati megvalósulás sokszor elmarad. „Az az érzésem sokszor, hogy Magyarország a barakkok országa. Beszélünk arról, milyen a tökéletes szülő és az ideális gyerek, aztán szembesülünk azzal, hogyan élünk. Kettős identitás ez, amiben elvárásokkal nyomjuk agyon magunkat, ahelyett, hogy elfogadnánk saját tökéletlenségünket” – mondja Czeizel. Hozzáteszi: a többi ember elfogadása lenne az első lépés különbözőségüktől függetlenül. Kisgyerekként zsigerileg bennünk van a másik ember felé való fordulás, ezáltal a bölcsőde a leginkluzívabb közeg, míg az életkor növekedtével egyre nehezebb integrálni az átlagostól eltérő gyerekeket. „Ha minden óvodai csoportban, majd osztályban lenne egy-egy SNI-s gyerek, aki megkapja a szükséges segítséget, felnőhetne egy elfogadó generáció. Ezzel szemben elvétve látunk a többségi iskolákban vak vagy éppen kerekesszékes diákokat, míg tudjuk: képességeik szerint tanulhatnának ott. Ehelyett ezek a fiatalok gyógypedagógiai iskolákban járnak, míg az igazán speciális segítségre szoruló, halmozottan sérült, vagy autizmusukban jelentősebben érintett gyerekekkel a szülő van otthon” – magyarázza Barbara. Ha felfejtenénk, honnan ered ez a furcsa eltolódás, egészen a pedagógusképzésig kellene visszanyúlni: más felsőoktatási intézménybe kerülnek az egészségesnek látszó gyerekeket tanítani vágyók és a gyógypedagógus-hallgatók, így mást tanulnak, másképpen. Ahhoz, hogy valódi integráció indulhasson, az oktatási intézményeknek kellene együttműködni, a hallgatóknak megismerni egymás munkáját és a közös fejlesztés, a valódi együttműködés lehetőségeit.
„Minden ötödik embert érint ma Magyarországon ez az ügy. Nincs annál jobb érzés, mint hogy számíthat ránk a másik, és mi is számíthatunk a másikra. Ez ad értelmet az életnek. Belőlem nem fogy ki a lendület, mert annyira egyértelmű, mit lehetne csinálni – de az első, az emberi „igen”, a motiváció a változtatásra.”
Gacsályi Sára interjúja a Mandiner III. évfolyamának 11. számában jelent meg.
