„Egymást látni, hallani, érezni, mesélni a fontos.” Ezekkel a gondolatokkal kezdődik Berszán Lídia egyetemi oktató, családterapeuta és lelkigondozó szeptember végén megjelent mesekönyve.

A mesekönyvben szereplő gyerekek mind eltérően fejlődnek, valamilyen akadállyal együtt élik az életüket, és ugyanúgy óvodába, iskolába járnak. A történetek mindenkinek szólnak, hogy jobban megismerjük egymást és ezáltal önmagunkat is.

Azt olvastam, hogy egyetemen tanít, családterapeuta és lelkigondozó is. Hogyan kapcsolódik össze ez a sok terület Önben?

1996-ban fejeztem be az egyetemet szociális munka szakon, és az első kolozsvári munkahelyem a Bethánia fejlesztő központ volt. Itt családsegítő szociális munkásként találkoztam olyan családokkal, akik valamilyen mértékű speciális igénnyel élő gyermeket neveltek. Pár évvel később, egyetemi óraadóként is ez volt az első tárgy, amit tanítottam.

Kezdetben csak annyit tudtam, amit az egyetemen tanultam, illetve volt egy családi érintettségem is, a tágabb családban volt súlyosan mozgássérült gyerek. Mivel egyből 60 családdal kellett dolgoznom, nagy szükségét éreztem annak, hogy elvégezzem a családterápiás képzést is.

Lelkigondozást azért vállalok, mert számomra megtartó erő, biztos háttér a hit mind a magánéletemben, mind a szakmai tájékozódásomban, és sok olyan fiatallal találkozom, aki keres, aki nem tudja, hogy lehetne integrálni a családból hozott keresztyén nevelést mindazzal, amit tanul és amivel a nagyvárosi élet kihívásaiként találkozik.

Úgy tudom, hogy már tizenhét éve működik Kolozsváron a speciális igényű gyerekek és szüleik klubja, az Integrált Játszóház. Mi a célja ennek a klubnak, és milyen lehetőséget jelent az odalátogatóknak?

Igen, már rég együtt van ez a kis közösség. Leginkább közösségként lehetne meghatározni azt, akik vagyunk, és ami történik a találkozásainkkor. Hetente egyszer találkozunk, ilyenkor beszélgetünk, játszunk, éneklünk, kézműveskedünk, szülinapokat ünneplünk, bibliai történeteket hallgatunk, imádkozunk. Vannak rendkívüli tevékenységeink is: volt, hogy főztünk, falfestésben tevékenykedtünk, animációs filmet készítettünk, sőt, Paralimpián veszünk részt már kilenc éve. Szoktunk együtt kijárni városi rendezvényekre, évente együtt táborozunk. De a legfontosabb az, hogy együtt vagyunk, számon tartjuk egymás örömeit és nehézségeit. A szociális munka szakos hallgatók és más önkéntesek is bekapcsolódnak ezekbe az együttlétekbe. A cél a közösségi érzés, a valahová tartozás megerősítése.

Nagyon jó érzés volt olvasni az Egymásmesék történeteit, mert természetesek, és komolyan veszik az olvasót is. Azzal a céllal is íródtak, hogy a jövő generációjának lehetősége legyen befogadóbban és sokszínűbben gondolkodni?

Igen, legszívesebben magam is érzékenyítő történeteknek nevezném az Egymásmesék tartalmát. Úgy gondolom, úgy tapasztalom, vannak olyan árnyalatai a speciális igény által meghatározott létezésnek, ami nehezen mondható el szaknyelven.

Ezekben az írásokban igyekeztem nem a másságot helyezni előtérbe, mert a másság túlhangsúlyozása nem kedvez az elfogadásnak.

Azt szeretném, hogy az legyen az olvasók első benyomása, hogy mennyi minden hasonló: hogy én is gondolkodtam a csillagokról, én is készítettem finomságot, hogy én is rájöttem arra, mennyivel nehezebb ’jónak lenni’, hogy én is az apa-anya-gyermek háromszöget éreztem a teljességnek, engem is bántott, ha elneveztek. Ez az, ami kimarad, ha a más, a speciális felől közeledünk és nem a gyermek felől. Beszélgetés indítóként tudom leginkább ajánlani ezeket az írásokat.

Az érzelmi intelligencia nagyon fontos abban a tekintetben is, hogy képesek legyünk átélni olyan tapasztalatokat is, amelyeket nem mindig könnyű helyre tenni, amelyek kérdéseket ébresztenek bennünk, amelyek megérintik a biztonság érzetünket. A fogyatékosság ténye minden bizonnyal ezek közé tartozik. Van benne sok küzdelem, fájdalom is. Ezért írtam meg azokat a tapasztalataimat, amelyek a képességet mutatják fel ezeknél a gyerekeknél és nem a hiányt.

Úgy gondolom, az fejleszti az érzelmi intelligenciát, amikor tanulom egészében látni az embereket: képességeikkel és hiányaikkal, örömeikkel és küzdelmeikkel együtt. Ez az önmagunkkal való kapcsolatunkban is elfogadóbbá tesz.

A történet főszereplői a gyerekek, de mindegyik mesében fontos szerep jut a szülőknek, nagyszülőknek is. Mi a tapasztalata azzal kapcsolatban, hogy az eltérően fejlődő gyerekeket nevelő családoknak hogyan tudunk jól segíteni abban, hogy ezt a nem mindennapi szülőséget hosszú távon képesek legyenek működtetni?

Igazából legelőször a szülőket írtam meg. Az mindig hatalmas élmény volt és rendkívüli tanulási lehetőség szakemberként is, amikor olyan szülőkkel találkoztam, akik megfejtették a gyermekeik ’másságait’ és megtanultak, sokszor küzdelmesen, sok-sok áldozat árán összehozni egy élhető családi életet. Azt tapasztaltam, hogy az egymásra figyelés volt a megtartó erő ezekben a családokban.

Ugyanez az egymás értése az alapja a GPS-apa történetnek is. Ott a mesélő az egészséges testvér, aki előbb a szülőket figyeli ki, általuk tanulja, hogy egymást érteni mindennél fontosabb, még akkor is, ha az autizmus vonalain nem mindig lehet átlépni, legfennebb tiszteletben tartani lehet. Mert csak így lehetnek családként ott egymásnak. Hihetetlenül fontos a család, a tágabb család, a közösség megtartó, támogató jelenléte. És itt nem arra gondolok, hogy csupa szakértőből kell állnia a családnak. A jelenlétük a fontos, az, hogy vannak, elérhetőek és tudnak szeretetet adni.

Milyen visszajelzéseket kapott az olvasóktól, hogyan fogadták ezt a mesekönyvet? Úgy tudom, sok gyerek is elolvasta, és talán a felnőttek is segítettek nekik abban, hogy ezekről, a könyvben felmerülő témákról beszélgetni lehessen.

Ilyen visszajelzéseket kaptam:

„Hát ez nem esti mese álmos gyerekeknek! Elkezdtem olvasni az öt éves fiamnak, de az első után, miután jól kikacarászta magát a finomságokon, ő elaludt. Én tovább olvastam és egyre inkább felébredtem tőle. Végig is olvastam akkor este az egészet, s jó sok zsebkendőt elhasználtam közben. Van, volt a családunkban mozgássérült gyermek, lehet ezért is hatott rám ennyire. „

„Elolvastam a könyvedet, nagy élmény volt, mintha apró igazgyöngyöket találtam volna. Te nem csak más szemmel, hanem más szívvel és láttad a Másságot. Köszönöm az élményt.”

„Dánoska tízparancsolata, áldása sajat gyermekkoromba visz vissza és hangos kacagásra késztet. Köszönöm ezt a könyvet!

„Divatos ma a párhuzamos univerzumokról beszélni. Gyakran a másságot is párhuzamosnak látjuk. Azért szeretem ezt a könyvet, mert itt nincs párhuzam, hanem inkább metszéspontok rengetege. Számomra ez személyes meghívás: szőjünk olyan világot, amiben mindenkinek értjük a szavát.”

„Mindenki el kellene olvassa: aki érintett, azért, aki meg nem, az azért, hogy átélje egy kicsit a mélységeket és a magasságokat, ahová ez a kis könyv elvisz. „

Udvarnoky Zsófia

A borítókép Szimonidesz Hajnalka alkotása.