Interjút készítettünk Orosz Katalin klinikai szakpszichológussal, a közelgő Születés hete kapcsán.

Először matematika-fizika szakos tanári diplomát szereztél, és sokkal később lettél klinikai szakpszichológus, majd transzperszonális terapeuta. Az emberélet legkoraibb időszaka lett a fő témád. Úgy gondolom, ennek mindig oka van, elmesélnéd, hogy a figyelmed miért ebbe az irányba fordult?

A dolog úgy kezdődött, hogy megszülettem, és ez a történet szomorú, az édesanyámat és engem is nagyon megviselt. Később jöttem rá, hogy mennyire lényeges az egész életem szempontjából az, hogy mindez az élmény rám hogyan hatott akkor. Amikor ez tudatosult bennem, elhatároztam, hogy minden kisbabát meg kell menteni attól, hogy születésének élménye traumatikus legyen. Ha pedig megtörtént, fel kell, és fel is lehet dolgozni utólag ezeket a rossz élményeket. Az újszülöttek igenis mindent éreznek és ez hatással lesz életükre. A testük emlékszik, és egy új és nehéz élmény hatására ezek a tapasztalatok aktiválódhatnak. 

A világra érkezésem során nehéz élményeket éltem át, ebből három betegség is kialakult fokozatosan gyerekkoromban. Akkoriban ezeket még nem diagnosztizálták betegségként, így nem alakult ki betegségtudatom. Az ötvenes években születtem, amikor senkinek nem volt semmije, és meglehetősen kilátástalan volt a helyzet. Nehéz sorsú, de nagyon jó családom volt, egy négyszobás lakásban laktunk másik két családdal együtt. Nekem gyerekként ez nagyon jó volt, a sok rokon és barát között mindig volt jó szó, figyelem és sütemény, sosem voltam egyedül, magamra hagyva, és rengeteg gyerekkel lehettem együtt. Azt máig sem tudom, miből éltünk.

Hat éves koromban tizenhat kilóval, négyoldali gerincferdüléssel, fokozódó fájdalommal kezdtem meg az iskolát. A legnehezebb az volt, hogy nem tudtam, mitől vagyok más, mint a többi gyerek, de felfogtam, hogy másképp látom a világot. Időnként éreztem, hogy a társaim mit éreznek vagy gondolnak, ami néha kibuggyant belőlem, és emiatt elfordultak tőlem. Tizenhárom évesen vízbe fulladtam, több mint öt percig voltam a víz alatt, megmentettek. Egy orvos sem tudta megmondani, hogyan lehetséges ez. Fiatal felnőttként tovább romlott a testi állapotom, Scheuermann-kórt diagnosztizáltak második gyermekem szülése után, minden gerinccsigolyám be volt törve, ami súlyos fájdalmakkal járt.

Az új modern elméletek alapján magam jöttem rá, hogy egy ősi primitív reflex nem íródott felül, aktiválható maradt a megdermedési reakcióm, amit én egy perinatális élményhez kötök. Mostanra úgy gondolom, hogy születésemkor is halálközeli élményem volt, ezért alakultak ki már pici  gyerekként kényszerképzeteim arról, hogy boszorkány vagyok és megkínoznak. Ezek a korai tapasztalatok segítettek aztán abban, hogy pszichológusként törekedjek mindezt megérteni, és mások problémái mögött is megtalálni a perinatális élmények összefüggéseit, jelentőségét. Mára a transzperszonális pszichológia tudásanyagának az alapjává vált a Porges elmélet és egy sor neurobiológiai kutatási eredmény. Matematika-fizika szakos tanárként a pszichológiában is a rendszert kerestem: az nem lehet, hogy egy tünet csak úgy ok nélkül jön a semmiből, és nincs magyarázata. Tulajdonképpen én olyan tudást szedtem össze, amelyek az én gyógyulásomhoz a legszükségesebbek voltak, és ezek segítettek mások tüneteit, viselkedését is megérteni. Formálódott, a gyakorlati munkában sok más kollégával együtt tudásunk alapjává vált a transzperszonális szemléletű perinatális terápia.

Az autogén tréning hogyan kapcsolódik ebbe a szövetbe?

 Tizenhét-tizennyolc éves koromban már meditáltam, keresztény alapokon, később többféle ezoterikus irányt is megismertem. Nagyon tetszett a Szepes Mária által képviselt spirituális irodalmi irány (Szepes Mária író-szerk.). Már a hetvenes évek derekán kóstolgattam a természetgyógyászat módszereit, harmincnyolc éve vagyok vegetáriánus. A zöld mozgalmak egy része is ezen a szálon fejlődött ki. Később a buddhizmust kezdtem gyakorolni (1984), és egyik alapítója lettem egy magyarországi buddhista közösségnek is, a Szelíd mosoly buddhista szangának. Ennek során tanultam meg jó pár gyakorlatot, buddhista meditációt, amit később beépítettem a munkámba. Autogén tréninget nyolcvanegyben kezdtem el tanulni, és azóta folyamatosan gyakorlok,. Most hetvenhárom éves vagyok, és a vérképem annyira rendben van, hogy a doktornő is megirigyelte. Mindenkinek javaslom az autogén tréninget, bárki el tudja sajátítani rövid idő alatt. Most is, ahogy itt beszélgetünk, közben csináltam egyszer két apró gyakorlatot, így tudok aktív maradni, és a munkát is jobban bírom.

Kodály Zoltántól tanultuk, hogy a gyermek zenei nevelése az anya megszületése előtt kilenc hónappal kezdődik. Hogy látod, a kompetens magzat édesanyja milyen úton-módon válhat kompetenssé, ha nem olyan környezetben nevelkedett, ahol az önismeret a legtermészetesebb módja a fejlődésnek?

Azt gondolom, hogy így valahogy együtt tudjuk egymást segíteni. Nagyon hiányoznak azok a többgenerációs együttélések, közösségek, amiben természetes módon meg lehetett élni az anyaságot, és el lehet tanulni többféle megoldási stratégiát a gyereknevelésre. Ezért akárhová megyek, közösséget kezdek alapítani, például most egy Nyím nevű faluban a Nyimi Öko Közösséget. Előadásokat tartok ezekről a témákról, mert hiszem, hogy a fiatalok szívét és a nagyszülőket kell megszólítani. Átalakultak a szerepek, ma már a nagyszülő is elfoglalt, kitolódott a nyugdíjkorhatár, kemény szervezés kell hozzá, hogy az unokák és a nagyszülők találkozhassanak. Vagy valamiért nem értenek szót, és nem jól tudnak egymáshoz kapcsolódni. Társadalmi szinten van szükség a változásra, komoly kampányokat kellene indítani azzal kapcsolatban, hogy miért is kulcsfontosságú, hogy egy gyermek hogyan érkezik a világra és milyen a kapcsolata a szüleivel. Aztán az anyaköröket is kiemelném, hogy nagyon jó színvonalon és megtartóan működnek, ahova szintén bárki bekapcsolódhat. Ott is az az elv működik, amiben én nagyon hiszek, hogy kezdetben van egy szakember, aki vezeti és összefogja az édesanyákat, aztán már abban támogatja őket, hogy közösséggé váljanak, és nélküle is találkozzanak.

Mit tanácsolsz azoknak, akik éppen most várandósak, milyen segítséget vehetnek igénybe?

Először is el lehet olvasni a honlapjainkat (perinatus.hu, kheiron.org), mert nagyon sokféle, specifikusan a szülés és születés témái köré épülő segítségeket lehet itt igénybe venni. S. Nagy Zitával (S. Nagy Zita neuropszichológus, egyetemi adjunktus-szerk.) írtunk egy könyvet, a „Sorsformáló 9+1 hónap” címmel, amely tulajdonképpen egy kézikönyv. Nem csak arra való, hogy olvasgassuk, hanem segítségével önismereti munkát is végezhetünk, és szembe tudunk nézni nehéz érzéseinkkel is. Fontos az is, hogy tudjuk, nem egyedül kell végig csinálnunk a szülésig tartó időszakot, ez nem csak biológia, és nem csak az orvos mondja meg, mikor mi következzen. Az anya nagyon is aktív alakítója ennek a történetnek, nem pedig elszenvedője.  Ez azt jelenti, hogy vissza kell szereznünk az irányítást a testünk felett abban az értelemben, hogy képesek legyünk mi magunk csökkenteni a stressz reakciót. Rájövünk, hányféle helyről jöhet a segítség, hogy lehet és érdemes is például dúla támogató kísérését kérni, aki a gyermek megszületését követően a gyermekágyas időszakban is rendkívül hasznos segítségünkre lehet. Mindez azért is kulcsfontosságú, mert mire a kisbaba megérkezik, addigra begyakorolja az anya azt is, hogy ha valóban oda tud fordulni magzatához, újszülött babájához, akkor ő maga képes megnyugtatni, hatással lenni rá. Ez a kölcsönös kapcsolódás pedig alapjaiban határozza meg a viszonyulásunkat a környezetünkhöz. Itt térnék vissza ahhoz, hogy nekem mennyire fontos a természet, mert vallom, hogy azok, akik jól érkeznek meg a világra, vagy fel tudják dolgozni a születésük történetét, ők a saját testükhöz, és ezen keresztül a közvetlen környezetükhöz, a természethez is tudatosabban és óvón viszonyulnak.

Júniusban ünnepeljük az apákat, és szeretném, ha még nekik mondanál pár biztató gondolatot!

Ha jelen vannak a szülőszobában, a megszületést követően bátran vegyék kézbe a kisbabáikat, és az első egy óra így hármasban telhessen. Ekkor válnak családdá, mert az a szívbéli melegség, ami ekkor megteremtődik, segít abban, hogy családdá váljanak. Egy szeretet kupaccá, amiből többet már nem tudnak, de nem is akarnak kilépni.  Talán azt is fontos elmondani, hogy ha az apa a szülés alatt nem kíván bent lenni, akkor is tudnak kicsit később így egymás felé fordulni.

Kedves Kati, köszönjük, hogy szántál ránk időt! Emlékezetes beszélgetés marad ez számunkra!

A beszélgetőtárs: Udvarnoky Zsófia, gyógypedagógus

 A Perinatus Alapítvány júniusban tartja a Születés hetét, amelynek programját itt olvashatják a kedves olvasók.