A több mint húsz éve íródott regény főhőse Christopher (15 éves, 3 hónapos és 2 napos), aki képtelen hazudni, előrehozott, emelt szintű matematika vizsgára készül, fejben többjegyű számokat összead, de mások érzelmeinek kódolásával bajban van. Különleges nyomozásba kezd, erről könyvet is ír, és mindez megváltoztatja az életét. A könyv hátteréről, műfajáról és benyomásainkról írunk most.

Anamnézis

A regényt Mark Haddon 2003-ban írta meg, különös hangvételű, elsősorban felnőtteknek szánt törénet ez. Azon az író is csodálkozott, hogy a kiadó gyerekkönyvként sorolta be.

A kutya különös esete az éjszakában (eredeti címe: The Curious Incident of the Dog in the Night-Time) még ebben az évben irtó sikeres lett, Angliában az év gyerekkönyve díját nyerte el, és több millió példányban fogyott el szerte a világon. Hazájában és Magyarországon is többféle színpadi adaptáció készült a történetből, nálunk jelenleg a Budaörsi Latinovits Színház tartja műsorán.

Haddont többen is megkeresték, hogy honnan is tud ennyi mindent az autizmusról, mert ugyan a regényben egyszer sem hangzik el ez a kifejezés, mégis a legtöbben erre az eltérő idegrendszeri fejlődésre asszociálunk. Haddon ugyan alapos kutatómunkát végzett a témában, de alapvető célja az volt, hogy bizonyos karaktervonásokat betartva engedje (és ne beskatulyázza) az olvasó fejében szülessen meg az (egyedi) főszereplő. Olyan szereplőé, akinek ugyan vannak nehézségei, akadályai, de ezek közül biztosan vannak olyanok is, amelyeket mi is átéltünk már. Azaz Christopher egy közülünk, és magunkban is megtalálhatjuk jellemének részleteit. A főhős így definiálja saját magát:

„Ezek mind olyan sajátságos emberek, mint én. Akik szeretnek magukban lenni, és alig látom őket, mert olyanok, mint a kongói dzsungelben az okapi, ami egy antilopféle, nagyon félénk és ritka. És akárhova elmehetek, mert tudom, hogy senki se szól majd hozzám, vagy nem érint meg, és nem tesz föl kérdést. De ha nem akarok elmenni, akkor nem kell, maradhatok otthon, és ehetek mindig csak brokkolit meg narancsot meg édesgyökér bocskorszíjat, vagy egy egész hétig játszhatok a számítógépen, vagy csak ülhetek a szoba sarkában, és húzogathatok egy egyfontos érmét a fűtőtest hullámos felszínén.”

Detektívregény vs. felnövekvés-történet

A könyv nyitófejezetében Christopher elhatározza, hogy kideríti, ki ölte meg Wellingtont, a szomszéd kutyáját. A fiú szerette ezt a kutyát, és megrázó élmény lehetett megtalálnia holtan, vasvillával átszúrva. Küldetését nyomatékosítandó belefog egy könyv megírásába is, hogy minél alaposabban tanulmányozhassa a megszerzett információkat. Az írásban és a szerkesztésben is tanára, Siobhan támogatja a fiút, aki a felnőttek közül a legmegértőbb és legbiztosabb pont a számára. Megtanítja, hogy kezelje a dühét, elmagyarázza, hogy egy-egy viselkedés miért nem illő, segít értelmezni a saját és mások érzéseit, egyszersmind komolyan veszi Christophert, élni tanítja.

Christophernek nincs könnyű dolga, a nyomozás érdekében idegenekkel kell beszélgetnie, látszólag értelmetlen csevegésbe bocsátkoznia, feszültségteli helyzetekben nyugodtnak maradnia. A legnehezebb mégis az, hogy mit tud kezdeni azzal, amikor a kutya gyilkosa felfedi magát, és ezzel más, a családját, szüleit érintő súlyos kérdésekről is gondolnia kell valamit. Mert Christopher mindent a fejében él meg, sajátosan észleli a világot, édesanyját is az illata és pulóverének márkája alapján ír le, és érzéseit is a fejében megjelenő, őt összekavaró gondolatokként tudja megragadni. Amikor nagyon távol kerül az otthonától, és már egy sor igazán kényelmetlen helyzetet kellett átélnie (pl. idegen helyen pisilni, hangos hangokat hallgatni), érthető, hogy honvágya van, csak ezt az érzést nem könnyű felismernie:

„…és ez megrémített, hogy ilyen téves gondolatom van, mint bárcsak otthon lehetnék, mert ez azt jelenti, hogy az agyam nem működik rendesen.”

Felnövekvés-történetként is hivatkoznak a regényre, mert főhősünknek rengeteg akadályt kell leküzdenie, rövid időn belül, egy jól körülhatárolt cél érdekében, s közben maga is sok dologban megváltozik. Meg kell tanulnia tájékozódni, és megérteni, ha az útbaigazítást egy idegen embertől kapja, megismerkedni a metróalagúttal és metróval, és legfőképp uralkodnia magán, s saját magát megnyugtatnia. Túl sokáig élt a saját rugalmatlan szabályai szerint, és sajnos ebben a szülei nem tudták jól segíteni. Engedtek és ráhagytak sok olyan szokást, aminek következtében Christopher nem tudja jól képviselni magát, sőt, kisgyerekként viselkedik. A tanára kezeli őt felnőttként, de a szülei nem értik, mert túlságosan el vannak foglalva a saját nehéz és nyomasztó érzéseikkel. Természetesen őket is nagyon meg lehet érteni, egyrészt azért, mert nincsenek eszközeik ahhoz, hogy megértsék a gyereküket, másrészt azért, mert a saját érzelmeiket sem tudják felnőttként kezelni. A regény végére ők is nagyot változnak, így ez a könyv az ő felnövekvés-történetük is.  

Miért letehetetlen?

Az első pillanattól szívünkbe zárjuk Christophert és azt, ahogyan a világot szemléli. Nagyon együtt lehet érezni vele a nehéz helyzetekben, az őt érdeklő, különös témákban azért, mert az író (és a magyar fordító, Sóvágó Katalin) rendkívül érzékenyen, zsigeri érzéseket közvetítve meséli el a fiú történetét. Mi is nyomozni akarunk, egy pillanatra nem lankad a figyelmünk, mert újabb és újabb kalandokban kell helyt állnunk, és aggódnunk, sikerül-e leküzdeni a legnagyobb félelmeinket. Azaz nem nehéz azonosulni Christopher-rel, és megszeretni őt. Általa azt is megérthetjük, hogy sokszor nehéz feladat az érzéseinket felismerni, megérteni és megnevezni, és ugyanígy másokéit is kezelni. De abban nem szabad elbizonytalanodnunk, hogy ha más úton is, de a szeretetre, elfogadásra mindenkinek szüksége van.   

„Tudom, hogy meg tudom tenni, mert magamtól elmentem Londonba, és megoldottam a Wellington-gyilkosság rejtélyét, és megtaláltam anyámat, és bátor voltam, és írtam egy könyvet, ami azt jelenti, hogy mindenre képes vagyok.”

Udvarnoky Zsófi

A borítóképet Baranyai (b) András borítóképe felhasználásával készítettük el.