Sokszor jelentkeznek hozzánk a szülők azzal a problémával, hogy a gyerekük még keveset vagy esetleg egyáltalán nem beszél. A beszédindító, logopédiai terápiák egyik első gyakorlata pedig éppen az, hogy tanítsuk meg a gyerekünket megfigyelni a csendet, és felfedezni külön-külön az eltérő zajforrásokat.
A csend tehát lehet feszítő, aggodalomra okot adó jelzés is, és gyógyító is, ha a figyelmünk fókuszálása és érzékszerveink kiélesítése szempontjából közelítjük meg. E két szempont természetesen két teljesen más témakört érint, amit most mégis egymás mellé rendeltünk azért, hogy elgondolkoztassuk a kedves olvasót.
A csend, mint a párbeszéd motorja
Sosem fogom elfelejteni, amikor a Főiskolára jártam, (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) és az egyik logopédiai tantárgy keretében arról gondolkodtunk, hogy mit is jelent a csend egy nyelvi fejlődésében késő, nem vagy alig beszélő kisgyermek számára. Egyrészt szóba került, hogy vajon mennyire van körülötte csend, azaz van-e helye és ideje annak, hogy megszólaljon, hogy válaszoljon egy kérdésre vagy megérezze, hogy a társalgásban egyébként ő is részt vehet, mikor van itt a helye annak, hogy ő is közbe szóljon?
A kommunikáció nem a beszéd elindulásával kezdődik, hanem már a legkoraibb csecsemőkorban kezdi a szülő és a gyerek egyre tökéletesebb szintre emelni. Ha csak a legkülönfélébb sírásokra gondolunk, kimondhatjuk, a gyermek szavakon túli jelzései olyan sokfélék és színesek lehetnek, amelyek lehetővé teszik, hogy a szülei előbb vagy utóbb, de megfejtsék, mi okoz számára diszkomfort érzetet és hogyan lehetne azt orvosolni. Persze ettől még előfordul, hogy mindent megpróbáltunk, és mégsem sikerül megnyugtatni a kisbabát, mert lehet, hogy neki most éppen arra van szüksége, hogy meghallgassák, elmesélhesse a sírásával egy korábbi rossz tapasztalatát, vagy akár a születés közben átélt nehezebb hatásokat.
Ez is egy párbeszéd, ahol a gyermek még nem szavakkal, hanem a sírásával meséli el, mi zajlik benne, és itt is azt csináljuk szülőként, hogy amikor a gyerek „beszél”, mi (bár talán feszengve), de csöndben vagyunk, kivárunk. Helyet adunk az ő megnyilvánulásának. Ez pont ugyanaz a párbeszédre jellemző szabályosság, amit az „egyszer te, egyszer én beszélek” ritmusa jelent a szavakkal történő kommunikációban. Ez most egy hangos példa volt arra, hogy a beszéd indulása szempontjából fontos kölcsönös kommunikáció mit jelent a szülő és a gyerek számára, de hangok nélküli példákra is gondoljunk.
Amikor a csecsemőt kézben tartjuk, finoman ringatjuk, nézzük őt, ő pedig minket, akkor is hasonló oda-vissza irányú kommunikáció zajlik közöttünk. Mosolygunk, ő is mosolyog, vagy grimaszol, mi is grimaszolunk, jelzünk egymásnak, hangok nélkül. Esetleg mi vágunk valamilyen arcot, nagyra nyitjuk a szánkat, ő alaposan megnézi (mindene mozog, majd kiugrik a bőréből) és egyszer csak ő is nyitogatni kezdi a száját. Ennek a játéknak, ahol hol az egyikünk, hol a másikunk kezdeményez, és arra a kommunikációs partner reagál, akkor is óriási szerepe van, ha a csecsemő kevesebb jelzést ad, kevesebbszer kezdeményez, vagy ha a sírásaira mindenféle módon reagálunk, de ő nehezebben megnyugtatható. Azaz ebben az esetben a szülőnek nehezebb dolga van, mert mondjuk kevesebb visszacsatolást, megerősítést kap a gyerekétől, de mégis fontos, hogy ne veszítse el a motivációját arra, hogy ezeket a párbeszédeket indítványozza.
Amikor a csecsemő nagyobb lesz, mondjuk másfél-két éves gyerek már, és nem vagy alig beszél, látszólag sokat van csendben, akkor is gondoljunk arra, hogy bár valószínűleg segítségre van szüksége ahhoz, hogy többet beszéljen és azt megfelelően használni is tudja, de van igénye a csendre ebben az esetben is. A csendnek helye van a fejlődésben, a kapcsolatban és a kommunikációban is. Sőt, egész életünkben fontos szerepet játszik.
Ez volt a másik gondolat, amit ezen a logopédiai órán tanultam meg, hogy sose felejtsük el, hogy attól, hogy egy gyerek nem vagy alig beszél, a csendre ez esetben is szüksége van. A csendben levés azt is jelenti, hogy nincs mindig mondanivalónk, hogy nem kell mindig mindent szavakkal kifejeznünk, illetve hogy nem kell állandóan kérdéseket intéznünk a gyerekünk felé. Viszont az, hogy ettől függetlenül legyünk párbeszédben, fogadjuk el, hogy ő nem ad választ hanggal, de máshogyan esetleg igen, abból az elvárásunkból ne adjunk alább. Sőt, ez az, ami igazán fontos, hogy bárhogy máshogy, kézzel-lábbal, nézéssel, de értesse meg magát, és ezt mi, a szülei várjuk is el tőle. No meg reagáljunk rá. De hogyan?
Tippek, trükkök
Sokszor tapasztaljuk azoknál a gyerekeknél, akiknél késik a beszéd elindulása, akikről kiderül, hogy csecsemőkorukban keveset játszottak a hangjukkal, nem mutogattak számukra érdekes tárgyak, dolgok felé, hogy kevés jelzést használnak arra, hogy megértessék magukat. Nyomozónak kell lennem, mondja sok szülő, és azt is hozzáteszik, van már egy szótáruk a gyerekükhöz, de más nem érti meg őt.
Először is, hogy ha egy gyerek 2 évesen nem használ legalább 50 (de inkább 70) szót, és azokat nem kapcsolja össze, biztosan nyelvi késésről beszélünk, és szakemberhez kell fordulnunk. De addig is, amíg eljutunk a vizsgálatra, több mindent is tehetünk, hogy segítsünk a gyerekünknek önmaga kifejezésében.
1. hangosítsuk ki a gondolatait!
Ez azt jelenti, hogy amikor játszunk vele, és mindketten toljuk az autókat, de az ő autója beleütközik a miénkbe, akkor mint egy narrátor, mondjuk ki a gyerek helyett, hogy óóó, bumm! nekimentem! csattant! hangos volt! Ezzel a tettünkkel a gyerekünk tudtára adjuk, hogy értjük őt, és hogy amit tesz, csinál, annak értelme van, és az szavakkal kifejezhető. Ez a beszéd szempontjából az egyik legfontosabb tudás. Ugyanezt a taktikát érdemes folytatni akkor is, amikor kérdezünk tőle valamit, ő háttal ül nekünk, és mondjuk nem reagál semmit. Ekkor pedig mondhatjuk ezt: Nahát! Nincs itt senki! Hahó, hahó! Hall engem valaki? Phűű, hát ez a gyerek, ilyet. Elbújt valahova. Megkeresem, de előtte még megcsikizem. Így ni. Hihi.
2. dajkanyelv
Akárhogy is, de ha a gyerekünk még nem beszél, nekünk magunknak is oda kell figyelnünk arra, hogy ne beszéljünk szóvirágokban. Azaz ne használjunk barokkos körmondatokat. Egyszerűsíteni kell a mondanivalónkat, és bizony át kell gondolnunk, hogyan tudjuk azt minél rövidebben megfogalmazni. De ez nem elég, játékosnak is kell lennünk, és ha lehet, játszani a hangunkkal, a mimikánkkal, a kezünk mozgatásával. Egyszóval, minél többféle csatornán megtámogatni azt, amit el akarunk mondani a gyerekünknek.
Azért van erre szükség, mert a beszéd késésekor sokszor a beszéd megértése is érintett terület lehet, illetve ha valaki nem használja a beszédet, nincs se motoros élménye erről (nem járatja be a szájizmait), se szenzoros tapasztalata (kimondom, hallom magamat és megtörténik), akkor az idegrendszerének is szüksége van arra, hogy a hallott információkat könnyebb legyen feldolgoznia.
Sok hangutánzót használjunk, nem csak az állathangokra gondolok, hanem szinte bármilyen hangadásra. Ami nekünk jól esik, komfortos. Az ének, a mondóka is ebbe a tárgykörbe tartozik, és a mondókák egyébként is tele vannak ilyen hangutánzó, hangulatfestő kifejezéssel.
3. csend és megfigyelés
A hangutánzásokban nagy segítségünkre lesz az is, ha mutatóujjunkat a szánk elé tartva azt jelezzük a gyerekünknek, hogy most legyünk csendben. Majd utána felhívhatjuk a figyelmét érdekes hangokra. A figyelemfelhívás legyen picit túlzó, olyan jelzés, amire a gyerek tényleg felkapja a fejét, és megérti, hogy hű-ha, most történik valami. Meglepően sokféle zaj vesz körül bennünket, de mi magunk olyan hangosak vagyunk, és körülöttünk a világ is, hogy ezeket már nagyon nehezen tudjuk külön-külön megfigyelni.
Psszt! O-óóó! Legyünk csendben! Mit hallasz? Hallod a hűtőt? Jajj de vicces! Krr-hááá. És ez? Miáúú, a szomszéd néni cicája éhes. Nahát! Óó, korog a hasam. Jajj, éhes vagyok!
A játék támogatja a legkülönfélébb, természetesen előforduló hangok észlelését és feldolgozását is. Azzal, hogy felhívjuk rájuk a figyelmet, szinte nagyító alá kerülnek, kiemelődnek a zajból, és alkalmunk nyílik rá, hogy jobban megfigyeljük őket. Ha megfigyeltük őket, mi felnőttek utánozzuk azt az adott zajt, hangot, és néhányszor ismételjük meg. Várjunk, tartsunk szünetet, mert így a gyerekünknek lehetősége lesz arra, hogy érezze, most ő jön, azaz ő is megpróbálhatja utánozni azt az adott hangot.
Bármilyen hangadásnak örüljünk, nem biztos, hogy amit a gyerek elsőre produkál, hasonlítani fog az eredetire. Ugyanakkor egy fontos dolgot megértetünk ezzel, azt, hogy a hangadásnak értelme van, és azzal magunknak és másoknak is örömet szerzünk, információt cserélünk.
Ezt a játékot először a lakásban játsszuk, és ha ott már jól megy, azaz a gyerek is észrevesz hangot, és szól, hogy hall valamit, és arra mi is reagálunk, akkor utána már az utcán, erdőben, még zajosabb terekben is próbálgathatjuk.
Ha ezeket a szempontokat beépítjük a hétköznapokba, sokat tudunk segíteni a gyermekünknek önmaga kifejezésében, és abban is, hogy jól együtt tudjunk vele lenni. Kérjük szakember tanácsát és segítségét is, erről bővebben itt lehet olvasni:
Udvarnoky Zsófia
