Bóta Ildikó mozgásművészeti és testtudati terapeuta, Bowen alkalmazó, csaknem tíz éven át elnöke és szakmai vezetője volt az ArtMan Mozgásterápiás Egyesületnek, és sokáig kollégák is voltunk a Koraiban.

Jelenleg külsős munkatársként vesz részt Intézményünk munkájában, a Fa óvodában tart tánc-és mozgásterápiás alkalmakat, a gyerekeknek és az ott dolgozó kollégáknak is. Alapjaiban határozza meg a gondolkodásomat, hogy tanított és később dolgoztunk is együtt. A tánc jó ürügy volt, hogy megint beszélgessünk.

Mi az első, jól eső mozgásos élményed a gyerekkorodból?

A legelső, amire visszaemlékszem, kisiskolás lehettem, mindig tekertem, meg csavartam magamat otthon. Három éves koromtól művészi tornára jártam, biztos onnan is merítettem. Például gyakran voltam hídban, meg ehhez hasonló kitekert mozdulatokban, de ez nekem nem tornagyakorlat volt, hanem egy otthonos testhelyzet. Sőt, arról álmodoztam, hogy a tanári katedrán, ami egy kis emelvény volt az általános iskolai tanárom asztala alatt, én ezeket elő is adom majd. Később felső tagozaton a farsangokra összeszerveztem néhány társamat, kitaláltam egy koreográfiát, és Abbára, Boney M-re táncoltunk, komoly műsort adtunk elő.

Tehát zsigerileg benned volt a tánc. A családodban van ennek előzménye?

Az anyukám néptáncolt, és elég magas szinten csinálta. A hatvanas években a néptánc mozgalom nagyon komoly hatást tett rá is, olyannyira, hogy néptáncos szakkört is szervezett. Sajnos azonban környezet rosszallása és irigysége miatt nem tudta folytatni ezt. Az apámtól a képzőművészeti vonalat örököltem, nagyon ügyesen rajzolt és alkotott mindenfélét a kezével. Nem véletlen, hogy a Kisképzőre jártam. Ugyanakkor később a mozgás- és táncterápiás iskolák közül teljesen egyértelmű volt számomra, hogy nem azt az irányt választom, ahol a nyomhagyáson, a matériával való munkán van a hangsúly.

Mikor fordultál a fogyatékos emberek felé?

Ez egy nehéz és összetett téma, hosszú évek önismereti munkája áll mögötte. Nagyon foglalkoztatott, hogy honnan jön belőlem az, hogy én pont a súlyosan-halmozottan fogyatékos embereknek akarok segíteni a tánc lehetőségével. Ezt azért is volt fontos átgondolnom, mert rengeteg helyzetben kellett képviselnem ezt a területet, amikor ez Magyarországon még egyáltalán, ennyire se volt benne a köztudatban, mint most. Sőt, akkoriban az volt a vélekedés, hogy keveset lehet segíteni nekik, én pedig azt éreztem, hogy ha valaki testben van, és lélegzik, meg dobog a szíve, akkor nagy lehetőségek vannak.

A saját önismereti utamon fedeztem fel, amikor a terapeutám szembesített azzal, hogy annyit dolgozom, ami három embernek is sok volna, hogy ez mit jelent az életemben. Mielőtt megszülettem, előttem és utánam is volt egy tesóm, akiket a szüleim elvetettek. Azt, hogy ez az az én életemben milyen terheket jelent, hosszú idő után értettem meg. Egyrészt nagyon sokáig helyettük is akartam valamit csinálni. Másrészt azt is átgondoltam, mi lett volna, ha a minta egyet ugrik, azaz én lennék, aki nem születik meg. Úgy kapcsolódik ez azokhoz az emberekhez, akikkel aztán foglalkoztam, hogy az ő eszköztelenségük, hogy bár élnek, de mégis jelentős korlátokkal, az hasonlít ahhoz, mintha nem élhetnének igazán.

Egy veled készült riportfilmben azt mondtad, hogy egy sérült ember támogatásában, hosszú távon a kreatív, mély maghoz érdemes visszanyúlni, ez a lehetőség marad. Mit jelent ez pontosan?

Friss élményem az, hogy amikor Karesszal (Tóth Károly ArtMan Művészeti Tanács tagja, táncművész – szerk.)  előadtuk a KuglerArt Galériában a Test-Kép zavar? című előadásunkat, akkor ott már a nézők között jó páron csak úgy beesetek az utcáról, és nem ismerősök, segítők vagy családtagok voltak. Ez az élmény egy ilyen nehezítettséggel élő ember számára óriási erővel bír, olyan tapasztalat, amit az, akinek van szabad választása, hogy aznap este éppen mit csinál, nem is tud, vagy nem is ért.

A másik, hogy a táncon és az alkotáson keresztül ezeknek az embereknek végre egy kicsit kitágult a világ. Végre nem csak arról szóltak a hétköznapok, hogy orvoshoz kell menni, fejlesztésre kell rohanni, be kell venni a gyógyszert, hanem valami olyan történik, ahol például érintkezhetnek másokkal. Amikor a Bárczin (ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – szerk.) vezettem egy gyakorlatot, ahol a hallgatók együtt táncolhattak az általam szervezett, sérült emberekből álló táncosokkal, és végül együtt létre tudtak hozni egy alkotói folyamatot, az elképesztő élmény volt mindenkinek, de azoknak, akik előtte ennyire szűk életterekbe kényszerültek, számukra ez falrengető volt. Kaptak arról visszajelzést, hogy milyen velük lenni, milyen velük táncolni, beszélni, barátkozni, lenni.

Összességében azt gondolom, hogy az a lényeg, hogy megélhessék, hogy valami nekik szól, egyénileg. Hogy ne csak arról szóljon az életük, hogy már önállóan is meg tudják emelni a karjukat, vagy hogy tudnak egyedül enni. Ezek nagyon fontos célok és előrelépések, enélkül egy csomó minden más sem tud alakulni, de oda kell tenni mindig azt is, hogy legyen olyan élményük is, ami személyre szólóan, az életük teljességéhez tud szólni. Azaz, hogy megtapasztalhassák magukat, kapjanak visszajelzést önmagukról, ez alapvető emberi joga mindenkinek. Ehhez terepet teremteni nagyon felemelő dolog, azt kell hogy mondjam.

Kevesebbet beszélünk róla, de fontos téma. Azok, akik ezt a teret biztosítják, amellett hogy rengeteg élményt szereznek ezalatt az idő alatt, nagyon el is fárad(hat)nak benne. Te hogy látod?

Az a szerep, ami arról szól terapeutaként, hogy a segített mellé állunk, és vele együtt találjuk ki a következő lépést, az tényleg nagyon fárasztó tud lenni. Ez a terapeutai, „melléállós” attitűd, ami nem pedagógiai fókuszú, azt is jelenti, hogy megérezzük és átéljük az ő szomorúságát és kiszolgáltatottságát. Olyan körülményeket teremtünk, amiben nem helyette végezzük el azt az adott cselekvést, hanem megvárjuk és támogatjuk abban, hogy ő legyen arra képes. Azokból az eszközökből, ami számára elérhető, de az ő szándéka szerint.

Viszont ahhoz, hogy azt érezhessék, ők csinálják, nekem nagyon sokat kell odatennem, magamból. Minél súlyosabban érintett valaki, annál több energia a segítőnek, ami nagyon sokat tud adni is, és kérni is. Fontos, hogy addig szabad csinálni, amíg érvényesek és reflektáltak maradunk benne, mert ezzel megtiszteljük azt, akiért az egész létrejön. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy hogyan kell lezárni egy ilyen terápiás kapcsolatot. Aminek volt eleje, egy csomó gyönyörű élménye és közepe, akkor annak méltó befejezést kell adni, nem csak ellépni onnan, mert esetleg beletört a bicskánk. 

Szoktál magad örömére táncolni? Mit kívánsz magadnak a közeli jövőben?

Mindent táncnak tudok felfogni, ami nem feltétlenül mindig buli. Most már nem vagyok tagja az ArtMan Egyesületnek, de vannak magán pácienseim, és muszáj, hogy a saját testemmel is foglalkozzak, érezzem és tudjam, hogyan vagyok most benne, mi esne jól. Összeállítok magam számára feladatsorokat, és nagyon élvezem azt megfigyelni, amikor ebben valamit másként csinálok, amikor valami változik. Ezt mindig jó jelként értelemezem. Olyan is van, amikor csak úgy kiszalad belőlem egy mozdulatsor, egy ritmikus valami, amikor valahogy visszatérek oda, ahhoz a maghoz, amiből indultam.

Ami hiányzik és jó lenne, egy olyan kollegiális légkör, amiben valódi párbeszéd valósul meg. Azért időközönként létrejön, mert sokat teszek érte, annyira fontos nekem. Egyedül, magánzóként sem lehet hosszú távon semmire sem menni ebben a szakmában.

Udvarnoky Zsófi

A képek az ArtMan Egyesület, a Trafó és a Másképtánc oldalairól származnak.