A Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ – Petőfi Irodalmi Múzeumban február óta, havi egy alkalommal Babával a PIMben című programsorozat indult.

A Múzeum rendezvényszervezőjét, Zöllner Annát, és a program másik szervezőjét, Simonyi Noémi konduktor és gyógypedagógust kérdeztük erről a hiánypótló és izgalmas lehetőségről.

Kérlek, hogy mutatkozzatok be!

Zöllner Anna: 2019 óta vagyok a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik rendezvényszervezője. A programok összeállításában kiemelten nagy figyelmet fordítunk a kis közösségek megszólítására. Sokan vannak, akiknek valamilyen akadályba ütközik eljönnie egy múzeumi térbe, például földrajzi távolság okán, vagy az élethelyzetéből fakadóan. Így jutottunk el a kisgyerekes szülőkig, hiszen nekik is eléggé szűkös a mozgásterük, hogy a kisbabájukkal együtt milyen terekbe tudnak elmenni és ott jól érezni magukat, együtt.

Simonyi Noémi: Konduktor és gyógypedagógus vagyok, illetve szenzoros terapeuta. Két fejlesztő házban is dolgoztam ebben az évben, egészen a kisbabáktól az iskolás korú gyerekekig bezáróan foglalkoztam egyéni és csoportos formában gyermekekkel. Tartottam élménytornát is, az egészen pici baba korosztálynak és a szüleiknek.

Honnan ismeritek egymást?

Anna: Ez egy szerencsés helyzet, mert mi gyerekkorunk óta ismerjük egymást.

Noémi: Együtt voltunk cserkészek!

Anna: Ebben nőttünk fel, sokat foglalkoztunk együtt is gyerekekkel, akiknek mindenféle kreatív programot szerveztünk. Noémi a kisfiammal is foglakozott a mozgásfejlődése kapcsán, szóval régóta ismerjük egymást.

Azt írjátok a programleírásban, hogy hangoskodó és alvó babákat is vártok. Négy alkalommal létrejött már ez a programsorozat, mi a tapasztalatotok, milyen életkorú gyerekek jöttek el?

Noémi: A mi ismerőseink, majd ismerőseink ismerősei jöttek el, illetve olyanok, akik eleve a PIM-hez kötődnek. Olyan jó volt, hogy aztán név szerint tudtuk őket megszólítani, kialakult egyfajta ismerősség közöttünk.  A korosztály eléggé szórt volt, az éppen mászó kisbabától a három-négy évesig sokféle korosztály megjelent.

Anna: A látogatók másik fele külsős volt, aki látta a felhívást és eljött. Nagyon jó érzés volt, hogy sokan visszatérők lettek, és mi is mindig rácsodálkoztunk, hogy mekkorát nőttek a babák. Nekem onnan jött az alapötlet, hogy egy olyan alkalmat szerettem volna teremteni, ahol a szülő komfortosan érezheti magát a kisgyerekével, és ahol azt érzi, ő is kap, és a gyereke is biztonságban van.

Azt szeretnénk üzenni ezzel a programmal, hogy bátran jöjjenek a szülők, igyekszünk lebontani azt a képet, miszerint a múzeumban viselkedni kell, nem lehet semmihez hozzáérni, és csöndben kell lenni.

Én inkább a szülői oldalról közelítettem meg, és Noémit arra kértem, hogy találja ki, milyen tartalmas programot lehetne a kisebbeknek is nyújtanunk.

Milyen részei vannak egy foglalkozásnak, bemutatnátok kicsit?

Noémi: Egy órás foglalkozásra készültünk mindig, az első fele tárlatvezetés volt, a második része a kisbabáknak szóló program. A tárlatvezetést is olyan szempontok szerint tartotta egy-egy múzeumi kurátor, hogy megpróbálta az adott tárlatban megkeresni az anyasághoz, szülőséghez, játékhoz kapcsolódó témákat, arról beszélni. Ezeket a gondolatokat, témákat természetes módon tudtuk minden alkalommal átvezetni a gyerekeknek szóló programokhoz is.

Anna: A tárlatvezetés alatt a babák vagy hordozóban voltak, vagy a totyogósok már a saját lábukon jöttek-mentek. Azt vettük észre, hogy mindegyik kiállításban tudunk kapcsolódási pontot találni a szülőket megszólító témákhoz. Például Az álom vége? című kiállításon, ami Madách Imre Az ember tragédiáját dolgozza fel, Éva figuráján keresztül az anyaságról beszéltünk, de magában a kiállítótérben előkerül az ökológiai válság problémája is, ami szintén olyan téma, ami kiemelten foglalkoztatja a kisgyermekes szülőket. A K.I. Aki voltam című, Kormos Istvánról szóló kiállításon a gyerekverseiről beszéltünk, illetve a szerző gyerekkoráról, mert az igazán izgalmas volt és nagyban meghatározta egész későbbi munkásságát. A Világjáték – Polcz Alaine 100 kiállításunkon különösen sok a témánkhoz illeszkedő vonatkozási pontot találtunk, hiszen pszichológusként ő sokat foglalkozott a gyerekekkel. Természetesen volt, hogy a gyerekek elszaladgáltak, vagy türelmetlenebbek voltak, de azt szerettük volna közvetíteni a szülők felé, hogy ez a kisgyerekes lét velejárója, és bátran induljanak el otthonról, és ne érezzék magukat kellemetlenül azért, ami a világon a legtermészetesebb.

Noémi: A gyerekeknek szóló foglalkozások pedig a szülőknek is sokat adtak, mert rengeteg ötletet kaptak az otthoni játékhoz is. Továbbá célunk volt az is, hogy a szülők merjék bevonni a gyerekeiket a hétköznapi cselekvésekbe, a bevásárlásba, a rendrakásba, és a múzeumba járásba is.

Hogy képzeljük el a második részét a programnak, hogyan tudtatok ennyiféle, különböző életkorú gyereket megszólítani?

Noémi: Két alkalommal kézműveskedtünk, két alkalommal legfőképp énekes-mondókás játékokat próbáltunk ki. Mondóka egyébként minden alkalommal előfordult a foglalkozásokon. Például a Polcz Alaine kiállításhoz kapcsolódóan agyaggal ismerkedtünk, azért, hogy tapasztaljanak a gyerekek. Báboztunk, festettünk, szenzoros dobozokkal játszottunk. Nem mindenki akart a festékhez érni, ezért úgy próbáltuk ki az ujjal festést, hogy genothermbe tettük a papírt és a festéket, és a műanyaghoz érve lehetett a festékpöttyökkel maszatolni. Ezt például nagyon élvezték a gyerekek. Nagymozgásos és a testrészek megismerésére fókuszáló mondókákkal kísértük az alkalmakat.  Hangszert készítettünk az általunk hozott terményekből, és azzal kísértük az énekünket. Voltak visszatérő elemek is, de mindig volt valami új élmény is. Próbáltam valamilyen rövid ismertetővel is készülni ezekre az alkalmakra, például a gyűjtögetés fontosságáról.

Anna: Annyira jó volt, hogy Noémi egy csomó ötletet adott ahhoz, hogy a szülők hogyan játszanak otthon a gyerekeikkel, és mindezt nagyon egyszerű tárgyakkal, eszközökkel. Nem is nagyon vásároltunk ezekhez a játékokhoz semmit, pont azért, hogy azt megmutassuk, a háztartásban egyébként is előforduló eszközökkel is milyen sokféle módon lehet játszani. Valamint az is fontos, hogy pont jól eltaláltuk az ingerek mennyiségét, nem volt túl sok és fárasztó sem, valahogy pont jó.  

Mit adott nektek ez a sorozat és melyek voltak a kedvenc pillanataitok?

Noémi: Amikor vártuk a szülőket, és feltűntek azok, akik már korábban is jöttek, az nagyon megerősítő volt. Sokszor alig akartak hazaindulni, biztonságos légkört tudtunk teremteni számukra, és ezt is jó volt megélni. Önmagam tudtam lenni az ismeretlenek között is, mert volt olyan, amikor igazán sokan eljöttek, és ettől kicsit zavarban éreztem magamat, de ránéztem Annára, és megnyugodtam. Ezek mind megerősítő pillanatok voltak. Az anyukák elkezdtek egymással kapcsolódni, és lett egy olyan közösségi tér, ami eléggé megtartó volt számukra. Sokkal jobban meg tudják osztani egymással, hasonló élethelyzetben a kérdéseiket, problémáikat, mintha én tennék javaslatokat egy-egy kihívással kapcsolatban.

Anna: Nekem már az nagyon jó érzés volt, hogy megvalósult a program, mert már elég régóta gondolkoztam rajta. Az is vicces élmény volt, amikor a kiállítási tereinkben megláttam a kisbabákat, hogy mennyire más dolgokat fedeznek fel, mint mi. Döbbent arccal közelítettek meg egy-egy tárlót, vagy egy-egy fénytől teljesen elvarázsolódtak, amit mi már észre sem veszünk. Azt is felemelő volt átélni, amikor a tárlatvezetés nyüzsgéséből a múzeumpedagógiai térben megérezték a gyerekek, hogy nekik szóló program következik, és olyan csendben figyelték, és figyelemmel követték, amit nem mindennapi élmény volt megtapasztalni.

Lesz folytatása a programnak ősztől is?

Anna: Igen, ugyanígy havi egy alkalommal szeretnénk ismét megrendezni ezeket az alkalmakat. A tematikán fogunk valamennyit változtatni, és a játéktevékenység még nagyobb hangsúlyt kap majd. Illetve gondolkodunk azon is, hogy mostanra körülbelül látjuk, mennyi az az ideális létszám, amennyi főre mi jól tudunk figyelni, ezért elképzelhető, hogy több csoport is indul majd. Mindig nagyon gyorsan betelt a jelentkezés és a szülők nagyon hálásak voltak ezért a programsorozatért.

Udvarnoky Zsófia

A borítóképet Birtalan Zsolt készítette.