A kép forrása: https://fuggoagy.hu/
Egy terápiás pillanatot szeretnék megosztani veletek, ami egy DSZIT-es foglalkozás keretében történt velem. Egy három éves kisfiúról van szó, akinek a legkoraibb időszakában kevés lehetősége volt arra, hogy szenzoros tapasztalatokhoz jusson, és a saját testéről, izomerejéről és mozgásáról kellő gyakorlással sok-sok információt gyűjthessen. Két és fél évesen kezdte el pótolni ezeket az élményeket, többek között egy egyéni DSZIT foglalkozás keretében. Sok problémája származott abból is, hogy nehezen olvasta le a másik ember arcáról az érzelmeit, és ő is bajban volt, amikor egy adott helyzettel kapcsolatban meg kellett volna éreznie, az jó-e neki vagy sem, kellemes-e számára még az adott inger, vagy nem. Ebből fakadóan a legváratlanabb pillanatokban, minden előzmény nélkül felcsattant, keserves sírásra fakadt, hosszú percekig nem lehetett megnyugtatni, és a szülei nem tehettek mást, várták, hogy kikeveredjen ebből az állapotból. Semmi nem használt, az érintéstől még idegesebb lett, ha beszéltek hozzá, még hangosabban kiabált. A mi gyomrunk is összeugrott ilyenkor, és tehetetlennek éreztük magunkat. Ott volt egy gyerek, aki a földön fekve kínlódott, tekergett, artikulálatlanul üvöltött, és látszólag semmi nem használt.
Ez a kisfiú egy nyugodt pillanatban a csepphintát választotta az egyik óránkon, és kérte, hogy tegyem bele. Szinte rögtön elengedte magát benne, és lábait felhúzva, összegömbölyödve ringatózott előre-hátra, és néha körbe-körbe is. Ahogy a hintázás ritmusa egyre folytonosabb lett, ő is egyre felszabadultabbá vált, kacagott, gurgulázva nevetett és eufórikus állapotba került. Hol összehúzta a hinta bejáratát, hol kinyitotta, rám nevetett, illetve várta, keressem meg. Telt-múlt az idő, és egyszer csak azt kérdezte, vagyis inkább a tekintete, a gesztusai és a testtartása egyértelműen azt jelezte felém, mondjam meg, ez, ami most történik vele, milyen. Azaz hogyan érezheti most ő magát. Felbátorodva azon, hogy az előbbi viccelődő, önfeledt kukucs játék után most egyértelműen egy másik kommunikációs nyitányt intézett felém, megszólaltam. Azt mondtam neki, hogy ez most jó, te most nagyon jól érzed magadat. Minden rendben van és örülsz annak, hogy elbújsz, majd megtalállak. Elmosolyodott, és alig hallhatóan azt ismételgette, ez jó, ez jó. Majd elgondolkodott és a hinta bejáratán, résén keresztül csak az arcát dugta ki felém, mindenféle grimaszokat vágott. Jobban mondva az érzelmek egész palettája jelent meg előttem, a legkülönfélébb arcmozdulatokkal. Úgy értelmeztem ezt, hogy azt akarja mondani, nézzem és mondjam meg, milyen sokféleképpen érezheti ő magát. Segítsek neki megérteni, melyik mit jelent, melyik érzésnek, mi a neve, és hogy ő olyankor hogyan érzi magát. Hogy ebben a biztonságos, körülölelő helyzetben, a tér minden irányában való hintáztatás közben azt tapasztalta meg, most tud annyira nyitott és tanulásra motivált állapotba kerülni, hogy a felnőttre támaszkodva, tőle kérdezve megpróbálja megérteni, mit is él át.
Ekkor értettem meg, hogy ez a tanulási folyamat sokkal bonyolultabb és nehezebb is, mint gondolnánk. Hogy annak, akinek ez nem tud önmagától kibontakozni, társas kapcsolatban szerveződni, aki a másik ember arcáról nehezen olvassa le az érzelmeket, és a maga érzéseinek felismerésében is nap mint nap bizonytalan, ez a tanulási folyamat sokszor kínkeserves. Emiatt is érezheti magát nagyon elkeseredve, elveszve, magányosnak, és élhet át nagy érzelmi kilengéseket. Komoly küzdelem ez egy szülőnek, apró, sokszor alig észrevehető jelekből kell olvasnia, és ezekre ráerősítve tulajdonképpen megtanítani a gyermekének azt, hogy érezheti magát biztonságban. Hogy a világ lehet kiszámítható, és hogy ő képes lehet arra, hogy ebben tájékozódni tudjon. Ez nagyon nehéz, és ehhez meg kell tanulnia, hogy ezek között az érzések között hogyan tegyen rendet. Mit jelent, ha ő ilyen arcot vág, akkor hogy reagál rá a másik, és így tovább. Igen ám, de ha már sokszor éltük át a gyermekünkkel ezeket az érzelmi megpróbáltatásokat, veszíthetünk a nyitottságunkból. Nekünk ezt terapeutaként észre kell vennünk, és óvatosabban közelítenünk a család felé. Ugyanakkor nagy segítség lehet, ha ezekről az apró jelekről beszélgetni tudunk, ha egy-egy terápiás óráról aztán együtt gondolkodhatunk.
Ezzel a személyes történettel pedig egyúttal azt is szeretném megvilágítani, hogy óriási szerencse, hogy ilyen hasznos játék, mint amilyen a hinta, rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy támogassuk egy gyermek fejlődését. Ez az egyensúlyi élmény az, ami az idegrendszert érlelő hatása mellett, vagyis azzal együtt az érzelmeink szabályozásában is ilyen hatékonyan segít. Használjátok minél többet, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni!
Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus, DSZIT terapeuta
