Tudósító: Udvarnoky Zsófia gyógypedagógus
Egy hete tartottuk meg a Budapesti Korai Fejlesztő Központ fennállásának harmincadik, jubileumi konferenciáját. Aki tömegközlekedéssel érkezett, már az odavezető úton találkozhatott régi ismerősökkel, barátokkal, kollégákkal, majd a Radisson Blu Béke Hotelbe belépve hirtelen minden nagyon színessé, intenzívvé és meghatóvá változott. Önkénteseink, kisgimnazisták a Korai színeibe öltözve, a lehető legkedvesebb fogadtatásban részesítve köszöntöttek, majd a regisztrációs pultnál a titkárságon dolgozó kollégák irányítottak útba bennünket. Ekkor kaphattuk kézbe az Innen és túl című tanulmánykötetet, amely igyekszik áttekinteni a Budapesti Korai Fejlesztő Központ elért eredményeit, hatásait az általunk ellátott családok életére és a szakmai környezetre. Az idei, 30. jubileumi évünkben ennek jegyében egy átfogó kutatást végeztünk annak érdekében, hogy lássuk és láttassuk, hogy három évtized alatt meddig jutottunk, és merre tartunk közösen a családokkal, szakemberekkel és a döntéshozókkal, összességében a társadalom minden tagjával. Ezeket a gondolatokat és eredményeket mutatja be a jubileum alkalmából megjelenő tanulmánykötetben.
Kezünkben a tanulmánykötettel frissítőt vehettünk magunkhoz, és alkalmunk nyílt legalább egy-két ismerőssel, rég nem látott kollégával beszélgetni, örülni egymásnak, majd Bombera Krisztina megnyugtató hangja arra figyelmeztetett, kezdődik a délelőtti programsorozat. Elsőként egy igen megható és megrázó dokumentumfilmet néztünk meg, amely folytatása volt a 25 éves jubileumi konferenciára készült filmnek. Öt fiatal és családja életébe nyerhettünk betekintést, akik gyerekként a Koraiba jártak. A leginkább őket érintő kérdés és probléma is egyben, az önálló életvitel, a támogatott lakhatás, az önállóság megélése és a párkapcsolati kérdések, amely témák egyben arra is rámutattak, jelenleg milyen lehetőségei vannak egy sérült fiatalnak ma Magyarországon ezeken a területeken. Nincs elég olyan intézmény, amely teljeskörűen tud foglalkozni velük, és a szabadság érzését is megadja.
A film után nehéz volt megszólalni, zavarodottság, nyugtalanító érzések sora maradtak bennünk. Czeizel Barbara vette át a szót és tartotta meg előadását a Korai harminc éve tartó munkájáról. Összefoglalta egyrészt, hogy mit is jelent az, hogy az intézmény állami feladatot lát el, milyen alappilléreken nyugszik, és hogy egyszerre hányféle „arca” van. Azaz, hogy egyszerre vagyunk ambuláns ellátó intézmény és végzünk járóbeteg szakellátást, azaz egy diagnosztikus kivizsgálás útján jutnak be egyéni és csoportos fejlesztésre a hozzánk forduló családok. A Budai épületünkben működik egy óvoda súlyosan-halmozottan fogyatékos gyerekek számára, és nappali csoportok, amelyek az autista gyerekek óvodai integrációját segítik. Oktató intézmény is vagyunk, az ország több pontjáról is érkeznek hozzánk kollégák, akik a legkülönfélébb képzésekben vehetnek részt. Azaz a Korai komplex szolgáltatást nyújtó intézmény, ugyanakkor a társadalmi környezettel is igyekszik kommunikálni, ez a konferencia is jó példa erre.
A családközpontú kora gyermekkori intervenció gyakorlatáról is szó esett, amely egyben egy ágazatközi és szakmapolitikai, szemléletformáló gondolkodás elindítása volt mind az intézményben, mind pedig a társszakmákkal és társintézményekkel való együttműködésben. A rendszerben való gondolkodás újabb és újabb kihívások elé állítja a korai fejlesztéssel foglalkozó gyógypedagógusi szakmát és minden korai életkorú gyermekkel és családjával foglalkozó kollégát is.
Barbara átadta a szót dr. Fehér Borókának (szociális munkás, szociálpolitikus- szerk.) és dr. Vályi Rékának (szociológus- szerk.), akik hatásvizsgálatot végeztek a volt Koraiba járó családokkal, itt dolgozó kollégákkal és szakemberekkel, a narratív interjú technika eszközével. A kutatás célja az volt, hogy vajon hogyan változott meg a családok élete a korai diagnózistól, valamint hogyan hatott ez a munka a társszakmákra, szakmai és társadalmi környezetre. Az eredményekről a tanulmánykötetben olvashatunk többet, Boróka és Réka egy-egy beszélgetés részletét elevenítették fel, a kutatásban megjelenő témakörök kapcsán.
A kávészünet után a délelőtt egyik leginkább várt programpontja következett, a kerekasztal beszélgetés, amelyben részt vett dr. Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa, dr. Borbély Sjoukje gyógypedagógus és pszichológus, Csiznier-Kovács Andrea a Lépjünk, hogy Léphessenek Közhasznú Egyesület volt elnöke, civil aktivista, Dénesné Spitzer Éva, a Mozaik Közhasznú Egyesület az Autizmussal Élő Emberekért elnökségi tagja, Dr. Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora, Élő Fruzsina pszichológus, az Egy Sima Egy Fordított Egyesület az Inklúzióért elnöke és dr. Márkus Eszter, az ELTE BGGYK dékánhelyettese. A beszélgetést Bombera Krisztina újságíró moderálta, és hangolta össze.
A beszélgetés felütése a nap elején látott filmhez kapcsolódott, hogy a családokat, akik sérült gyermeket nevelnek, nincsen igazán kinek tovább adni a korai intervenciós ellátás követően. A beszélgetőpartnerek mindegyike véleményt formált arról, hogy mit jelent számára az inklúzió, mitől működhet és hol ütközik akadályokba.
Aáry-Tamás Lajos kiemelte, hogy ahhoz, hogy többféle inklúzív modell létrejöhessen, valódi párbeszédre és információátadásra van szükség, sok konferenciát kell szervezni a korai fejlesztésben részesülő gyerekeket ellátó szakembereknek, és meghívni olyan pedagógusokat, akik később vélhetően találkozni fognak ezekkel a gyerekekkel az osztálytermekben. Csiznier-Kovács Andrea kiemelte, hogy bár része lenne a pedagógusképzésnek a sajátos nevelési igényű gyerekek sajátosságainak megismerése, és mennyire fontos volna már kisgyermekkorban elültetni a gyerekek fejében azt, hogy segíteni menő dolog, és teljesen rendben van az, hogy nem vagyunk egyformák. Dénesné Spitzer Éva kiemelte a foglalkoztatás kapcsán, hogy mekkora nagy szerepe van a közvetítői kommunikációnak, hogy legyen egy ember a megváltozott munkaképességű ember mellett, aki az adott munkahely környezetét érzékenyíti, ellátja információval és megpróbálja megtalálni azt a párbeszédes formát, amiben ezek a sajátosságok valóban átadhatóak. Élő Fruzsina egy keserédes viccel kezdte a gondolatmenetét, hogy már a postán visszakérdeznek, „egyesület az illúzióért?”, ha az Egyesület az Inklúziért ügyeit intézik, mert nem értik az elnevezést sem. Kiemelte a természetes pedagógia szerepét az oktatásban, hogy a gyerekeknek teljesen mindennapos környezetben vagy játékhelyzetben rengeteg fontos gondolatot át lehet adni azzal kapcsolatban, mit jelent az, ha valaki másképpen tanul, máshogyan mozog, eltérően érzékeli a világot. Gloviczki Zoltán hangsúlyozta, ő ezt a szót, hogy inklúzió, nem szereti, mert benne van az is, hogy feltételezzük, létezik egyfajta normalitás, miközben éppen azt tapasztaljuk, hogy mindannyiunknak szüksége lehet a segítségre az információszerzésben, a tanulásban, az alkalmazkodásban vagy a társas együttlétben. Márkus Eszter pedig kiemelte, hogy generációs áttörés lehetne az integráció-inklúzió témájában, ha például a kisgyereket pozitív élmény éri ezzel kapcsolatban a közösségében, és ezt otthon elmesélve mintát adhat a szüleinek, vagy akár szemléletet formálhat.
A résztvevők az akadályok kapcsán abban közös nevezőre jutottak, hogy a tudásmegosztás a kulcs és a nyitottság ahhoz, hogy változást érjünk el a valódi inklúzióban. Ehhez pedig szükség volna több olyan szakmai eseményre, ahol nem csak a pedagógus szakmák képviselői, hanem közgazdászok, orvosok, jogászok, lelkészek is a meghívottak között vannak. A fogyatékosságügyi kérdés ugyanis interdiszciplináris terület, és ahogy a gyógypedagógus-pszichológus-pedagógus társszakmáknak is közös hangot kellene találniuk, akár a felnőttképzés átalakításában, úgy azt is észre kell vennünk, hogy az oktatás és ezen belül az inklúzió kérdése lényegesen több szereplős történet, mint gondolnánk.
A kerekasztal beszélgetés után ínycsiklandó ebédet ehettünk, és volt arra lehetőségünk, hogy testileg és lelkileg is rákészüljünk a délutáni szekciókra. Összesen hét szekció mutatkozott be, a koraszülött gyermekek és családjaik kísérésével foglalkozó munkaközösség, a logopédia team, a szenzoros-mozgásos munkaközösségek, az autista kisgyermekeket nevelő családok kísérésére létrejött szakmai munkacsoport, a diagnosztikai team, a fejlődésükben jelentősen akadályozott gyermekek ellátásával foglalkozó munkaközösség és az evésfókuszú fejlesztéseket összefogó szakmai csapat.
Rendkívül sokszínű és tartalmas szekció programokat élhettünk át, terveink között szerepel, hogy ezeket egyenként is bemutassuk nektek. A Korai egyik legfőbb ereje a közössége, aki ezen a napon (is) különös szeretettel és lelkesedéssel fogott össze, hogy megmutassa mind a 250 résztvevőnek, milyen munka és hivatás zajlik az intézmény falai mögött.
Várjuk a folytatást, és jó volt együtt lenni, közösen gondolkozni!
A képeket köszönjük Hajtó Krisztina gyógypedagógus, gyógytornász kollégánknak! 🙂
