A csecsemők és kisgyerekek alvása az egyik első a legfontosabb témák közül, amik a szülőket foglalkoztatni szokták. Az evés (szopik-e, eszik-e eleget és jól) a gyerekek másik alapvető megnyilvánulása, ami kezdetben megnyugvást, örömöt, vagy éppen aggodalmat, kétségbeesést hoz.

A szülő számára az evés a gyerek túlélési, fejlődési képességét mutatja, az őt szoptató, etető szülőnek pedig egy jóleső kompetencia-érzést: képes vagyok táplálni, “életben tartani”.

Az alvás más. Orvosi, neurológiai szempontból ugyan informatív lehet az alvási “képesség” is, hiszen a túl sok alvás is jelezhet bajt, az elalvás, vagy átalvás nehézsége, vagy akár a rossz ébredés is lehet olyan jel, amire fel kell figyelnünk. Mégis, az, hogy a családba érkező gyerek alszik-e, az a szülők számára is “húsbavágó” kérdés lesz. Ha sokat sír, aggódunk, és keressük az okokat. Ha nem alszik el, ha örökké felébred, ha nehezen alszik vissza, ha nem annyit és akkor alszik, ahogy azt jónak tartjuk, kétségbe vagyunk esve, és akár “fenyegetve” is érezhetjük magunkat. 

Hogy lehet “fenyegető” egy ártatlan, pici gyerek, ráadásul a sajátunk? Különösen az első gyereknél elementáris érzés (persze az anya már átélte azt az élményt, hogy a testén belül “valaki más” tartózkodik), hogy egyik legalapvetőbb biológiai szükségletünkben ennyire befolyásolva, akadályozva lehetünk. A “gyerekemért mindent megteszek”, és a szeretet érzése persze alakul, de ettől még nehéz lehet a sokaknak addig ismeretlen élmény, hogy meg kell szakítania éjszakai regenerálódását, illetve annak ideje lecsökken. Ráadásul közben kell még kiheverni a terhesség végét, a szülés-születés kisebb vagy nagyon is nagy drámáját.

Azért érdemes ezekről szólni, mert mindez befolyásolhatja azt is, ahogy a gyerekünkkel viselkedünk, ahogy vele bánni tudunk.

A pár hetes, hónapos gyerek esetében bizonytalanok vagyunk, nem ismerjük még Őt. Ha éppen nem eszik vagy alszik, félünk, hogy sírni fog. Nehéz még elképzelni, hogy másra is képes lesz, hogy lesz olyan, hogy ébren van sírás nélkül. Főleg az, hogy ehhez nem kell feltétlenül karban tartani, foglalkozni vele. El fogja tudni foglalni magát? Fog békésen nézelődni, elkezd majd játszani?

A szülőnek, anyának joggal van arra igénye, hogy a sok gondoskodás, etetés mellett lehessen nyugalma, ideje önmagára, a felnőtt élete folytatására is. Ez az önfeláldozó, jó anyánál, apánál is így van. 

Hogy lehet ezt megoldani? Tarthatják felváltva a karjukban, hordozóban magukra köthetik, ringathatják bölcsőben, rábízhatják valaki másra… De ezeknél is előnyösebb “megoldás”, ha a csecsemő eleget és jól alszik, és elkezd, eleinte csak rövid időkre, békésen nézelődni.

Érdekes módon, az egyik gondolat, amit meg kell kérdőjeleznünk, éppen az a hiedelem, hogy nekünk kellene elaltatni a kicsiket! Mindenki magától alszik el. Mi magunk sem tudjuk, hogyan csináljuk! (Legkevésbé akarattal lehet elaludni – sőt, a szándék még akadályozza is az elalvást.) 

Valójában mit teszünk? Szokásokat, rituálékat alakítunk ki, amiket szinte mindig végigcsinálunk lefekvés előtt. “Fészket rakunk” magunknak, konkrét és szimbolikus értelemben. Maga az elalvás egy önkéntelen változás, amit az idegrendszerünk hoz létre: egyik tudatállapotból egy másikba kerülünk, nem-akaratlagos módon, úgy, hogy észre sem vesszük.

Életre szóló alap-képesség, ha valaki el tud aludni, az egészségének egyik alapja. Ha ehhez pótszerekre, külső segítségre van szüksége (legyen az képernyő, altató vagy egy sör), az nem szerencsés, sokszor káros. 

Vagyis, a kisgyereknek is akkor teszünk jót, ha nem mi akarjuk őt elaltatni mindenféle varázslattal, hanem abban segítjük, hogy ő maga kialakíthassa a saját szokásait, és valamiképp olyan állapotba tudja hozni magát, hogy egyszer csak ez a naponta ismétlődő rejtély, az álomba esés-zuhanás megtörténjen. Nem tudjuk előre, az ő “módszere” mi lesz. Ujjszopás, fészkelődés, takaró-csücsök-morzsolgatás, vagy egyéb. Ezt ő fogja kialakítani. Mi a gondoskodást, testi-lelki biztonságot, szellős alvóhelyet, meleg takarót tudjuk neki nyújtani. És azt, hogy számíthat ránk, nem hagyjuk magára! A közelben vagyunk, ha kell, odamegyünk hozzá.

Ne szoktassuk lehetőleg semmi olyanhoz, amit hosszú távon nem szeretnénk végezni, nyújtani! A felnőttnek se lesz jó hónapokig a sétálgatás, rázogatás, autózás, stb, de a gyerektől sem szép egy idő után elvenni azt, amihez mi szoktattuk hozzá. Ha pedig már éppen belekeveredtünk valami hasonlóba, ne haragudjunk magunkra, szép fokozatosan ki lehet ezekből a szokásokból keveredni 🙂

Érdemes viszont jól megfigyelni: mit csinál, amikor fáradt? Hogyan próbál megnyugodni, vigasztalódni? Szereti-e, ha jól be van takarva, vagy éppen izeg-mozog, melege van, mindent lerúg magáról? Megtalálta-e már az ujját? (Érdemes erre várni, kibírni azt a kis időt, mielőtt cumit adnánk neki.) Van-e kedvenc tárgya, jó tapintású, neki biztonságot adó textil, játék, egyéb, amit elalváshoz érdemes következetesen odaadni, -készíteni neki? Milyen az ő egyéni napi ritmusa? Hogyan változik, szerveződik újra, ahogy nő?

Próbáljunk meg szabadulni attól az erős gondolattól is, hogy ha egy csecsemőt betesznek az ágyába, akkor neki aludnia kell! Ez egyáltalán nem biztos. Talán meglepő, de az aktív, mozgó-játszó időket érdemes néhány hónapos kortól váltogatni pihenő időkkel. Ehhez is figyelnünk kell: ha elfáradt, tegyük be az ágyába – ennek nem kell egy elkülönített, zárt szobában lennie, elég, ha védett, nyugalmasabb hely, ami nincs tele ingerekkel, játékokkal. Idővel fog tudni ezzel élni: a játszóhelyen aktívabb lesz, az ágyban visszahúzódik, gőgicsél, nézelődik. És vagy elalszik, vagy nem, de a pihenés akkor is szükséges és időt nyerünk. Először lehet, hogy csak 10 percet, de ez nőni fog. Így segítjük abban, hogy saját állapotait, szükségleteit tanulja felismerni, később kifejezni, hogy az önszabályozása fejlődjön. Ezekre is egész életében szüksége lesz, akár átlagos a fejlődése, akár attól eltérő.

Közben saját aggodalmunk is csökkenhet, elkezdhetünk egyre jobban bízni az ő képességeiben, és az a bizonyos “fenyegetettség” is csökkenni fog.

Tehát amikor így igyekszünk kísérni a kisgyerek fejlődését, bízva abban, hogy fokozatosan kialakítja a szokásait, többek között az elalvási képességét, érdemes felismernünk, mennyiben befolyásol minket saját fáradtságunk, saját igényünk a nyugalomra. Ha nem izgulunk azon, hogy “miért nem alszik el már?”, és nem próbáljuk mindenféle módon “elaltatni”, kevésbé keveredünk olyan szokásokba, amiket később nehéz lesz leépíteni. Ha apránként próbálkozunk, és közben az ő “válaszait” figyeljük, előbbre jutunk: mi megnyugodhatunk, hogy nem kell minden percben valamit tennünk vele, sokszor elég, ha a közelben vagyunk, a nyugodtabb felnőtt mellett pedig ő magára találhat, és eljuthat a nagy vívmányig: elalszik önállóan. 

Nem egyedül! Hiszen nem hagyjuk magára, egészen az alvás “partjáig” kísérjük, és a közelben maradunk. A belső “morajlásra”, “csobogásra” ő hangolódik rá, mígnem észrevétlenül már az álom “hullámain” ringatózik.

Mózes Eszter, klinikai gyermek szakpszichológus